Miért?

Valami volt. Valami megszokássá vált. Valami nem volt káros az egészségre. Valami lezárult. Az volt a legjobb benne, hogy nem ért véget, csak lezárult. Én meg blogoltam a hiányát ma este. Arra gondoltam, könnyebb lesz elfogadni, ha találok valami elfogadható olvasnivalót. Könyvre még nem vagyok felkészülve. Elöbb meg kell emésztenem a legutóbbit. Találtam is. Nem is egyet, egyenesen kettőt. Az egyikben még egy csepp napsütést is. A másikban félhomályos cigarettafüstbe burkolt borongós csodákat. A legtöbb helyen, ahova bekandikáltam a sok festmény, grafitti és kacatkupac között ott hevert a MIÉRT?. Volt olyan hely is, ahol nem csak hevert és ettöl nekem gondolkodni kellett, pedig akik ismernek tudják, hogy nem szokásom. Igaz, hogy félig-meddig miértekkel kezdtem én is ezt a blogot, de az csak amolyan hencegés volt a helyzet ismeretének hiányában. Ugyanis be kell vallanom, nyugodt szívvel nem tudok válaszolni. Nem lennék őszinte. Az sem teljesen őszinte, hogy szeretek mindenféle olyan dolgot csinálni, amihez nem értek, ugyanis papírra irkálom és akkor minek venném a fáradtságot, hogy bepötyögjem? Arra is gondoltam, hogy lehet csak szeretem megosztani azt ami épp eszembe jút, de hát azt amúgy is megosztom, jobban is szeretek beszélgetni, könnyebb is (van benne valami, hogy egészen sajnálom néha a környezetem emiatt, de nem ennyire). Aztán egyszer csak ott volt egy fejtörő ... ne síkban ... térben ... Miért? ... Miért kell erre a miértre válaszolni? ... S itt valahogy feladtam a küzdelmeket a miértekkel mára. Visszatértem a csodákhoz, az öregek és gyerekek meséihez, a receptekhez, az elveszett könyvekhez és a megörökített emlékekhez. Még mindig nem tudom, hogy én miért írok blogot, azt sem, hogy ők miért, de azt tudom, hogy miért szeretem olvasni őket.