A sírásról

(Magyarázatféle Tefnutnak)

Valamikor rég, kölyök koromban egy reggel arra ébredtem, hogy nem tudok beszélni. Nem elfelejtettem, csak mikor kitátottam a szám, rémesen fájt ott bent a torkomban valami és hang nem jött ki rajta. Aznap nem kellett iskolába menni és azután sem, még két hetet. De minden nap kétszer elmentünk Edit nénihez, akit mindenki Editkének szólított, pedig nagy néni volt. Ez a néni minden alkalommal adott egy-egy injekciót. Eleinte csak addig fájt, amíg beadta és az sem nagyon, mert mesét mondott melléje, de aztán egyre jobban az egész fenekem, végül a lábaim is. Egyre nehezebb lett az oda és visszaút. Tíz méterenként le kellett ülnöm. Haragudtam is kicsit Endretatára, miért nem visz ölben haza. Megmagyarázta, hogy nem szabad, mozgatni kell az izmokat, külömben még jobban fog fájni. A még jobban fájnitól inkább megbékéltem sorsommal és mentem harag nélkül a saját lábaimon. Végül meggyógyultam. El is felejtettem Editkét, csak a tűt nem sikerült. Minden oltáson úgy estem át mint egy-egy tűzkereszten.
Aztán egyszer csak Endretata többet nem tudott felkelni az ágyból. Azt mondták beteg. Nagyon megijedtem, hogy akkor most ő fog sok injekciót kapni. De nem kapott. Egyelőre. Mígnem egy délután megjelent Editke. Hiába mondták, hogy nem injekciót adni jön, úgyis tudtam az igazat. Ezután már minden este a néni jött, kicsit bent ült tatánál, majd elfogadta a neki kikészített almát és elment. Nem értettem sehogy, Endretata miért nem kell mozgassa az izmait. Akkor neki most még jobban fog fájni? A felnőttek azt mondták nem, mert ez más fajta gyógyszer. Hallottam azt is mikor beszélték, hogy Editke nem akar pénzt elfogadni, de az almának nagyon tud örvendeni. Ezt sem értettem. Akkor már tudtam, hogy a pénzen fagyit lehet venni, ami sokkal finomabb, mint az alma. Furcsa volt nagyon ez a néni, de ha nem lettek volna örökösen nála azok a tűk, nagyon tudtam volna szeretni. Tata is azt mondta, hogy nagyon jó ember. Azt ígérte, hogy mikor jobban lesz és az idő is jó lesz, kivisszük majd magunkkal a strandra és akkor otthon fogja hagyni az összes tűit.
De nem voltunk többet Endretatával a strandon. Már a nyári vakáció elött egyszer mikor hazaértem nagyon sok ember jött-ment a lakásban, alíg értem el az előszobát, máris megfogtak és kiraktak. Felvittek a másik haza, ahol anyuék laktak.
Szép napsütéses nap volt, de a jókedvem elszállt. Megint nem értettem a felnőtteket. Mi az, hogy meghalt? Miért nem láthatom? Mint a nyuszim? Azt sem láthattam mikor meghalt és nem láttam azóta sem. De Endretata nem Tapsifüles. Akkor meg mi lesz vele ha meghalt? Attól még megyünk a nyáron strandra, nem? Pár napig anyuméknál laktam. Volt egy temetés is, de arra nem emlékszem. Végül visszaköltöztem, de az ágy üres volt és Endretata nem volt sehol. Érdeklődtem párszor Rebusmamától tata felől, meg a strandot is emlegettem, de mindig sírva fakadt és azt mondta meghalt, meg valami angyalokat emlegetett. Furcsa volt, én a strandon soha nem láttam angyalkákat. Külömben is ők télen jönnek, Karácsonykor. Nyáron elvándorolnak, pont mint a gólyák télen.
Én annyi mindent nem értettem még. Azt sem, hogy télen akkor ki hozza a kisbabákat, meg hogy a kistestvérem, akit a múlt nyáron hozott, hogy ért a korházba, miért nem hozta egyenesen haza? Eltévedt volna? És honnan tudták, melyik kisbaba az én kistestvérem? A felnőttek meg mind össze-vissza beszéltek. Egyik ezt mondott, a másik azt. Gondoltam biztos ők sem értik.
Most ezzel a meghalt, meg angyalkák dologban viszont egyetértettek, csak éppen mindig sírtak, ha kérdeztem. Ettől nekem is sírnom kellett. Kezdtem sejteni, hogy úgy lesz, mint Tapsifülessel, sokáig nem fogom látni Endretatát. Biztosra nem tudtam meg semmit. Nem akartam, hogy sírjunk, inkább nem kérdezősködtem többet.