Egyik életem

Arra már nem emlékszem, mikor döntöttek úgy a szüleim, hogy egészségesebb lenne, ha falun nevelkednék egy ideig, a hegyek között, friss levegőn. Nagyrészt a gyümölcsös és az udvar maradt meg, éles-kevés felvételként. Egyik képen a kedvenc búvóhelyem, a cseresznyefa, míg rá nem jöttek, hova tünök el, mikor tűvé kell tenni utánam a helyet. Van egy, amelyen végtelen sokasága látszik alma, körte, cseresznye, meggy és szilvafáknak. Nem tudom, mostanra hova lett a régi lugas. Más nőtt a helyén, az újat tíz perc alatt körbesétálom. Pedig a neve nem változott, ma is Itató. Egy másik fotón, csupa zöld pázsit, sok-sok kamillavirággal. Majdnem illatozik, már nem is kép, inkább festmény. Háromszögben kesekny ösvényt tapostak a fűbe. Az egyik visz a kaputól a házig, a másik a háztól a konyháig, a harmadik pedig a konyhától a kapuig.
Már nagyon rég ott lehettem, mert érkezésemkor még illatoztak a fák, minden fehérbe és rózsaszínbe öltözve várta jöttöm. Majd megérett a meggy és cseresznye. Az én feladatom volt a földről rozoga vederbe gyűjtögetni a lehullott szemeket, hogy majd kifőzzék pálinkának. Esténként szabad volt egy kis kosárban haza is vinnem a mélyvörös gyümölcsökből. A többi a Kollektívnak kellett. Nem ismertem, de mindig irigykedtem rá. A faluban az emberek mindent neki adtak. Egyszer, mikor nagyon jó gyerek voltam, éjjel valaki hozott egy egész nagy kosár cseresznyét. Egy igazi nagy fahordó kosárral. A mi földünkről valót. Ki tudtam volna válogatni bármilyen picon azokat a szemeket. Aztán már a bivalyok előtt kellett állni, hogy ne induljanak el, amíg Gyulatata meg nem rakja a szekeret szénával. Hazafele énekeltünk a rakás tetején.
Egyik vasárnap, amint az udvaron bóklásztam, nagyon ismerős hangra lettem figyelmes. Ezer közül is megismertem volna. Valamikor rég, minden este hallottam, amint beburrog a lépcsőház elé. Kirándulásokon kísért el, Nyuszinak répát lopni és ide is, akkor rég, mikor jöttem. Az orromban éreztem a benzinszagot még mielött a Java bepuffogott az udvarra. Olyan hevesen vert a szívem, csak álltam ott az udvar közepén és nem bírtam moccanni sem. Nem is tudom, hogyan kerültem az édesanyám ölébe a házban. Kezdtem emlékezni valami más életre, tömbházakra, más gyerekekre, más nagyszülőkre. De nagyon homályos volt minden. Kezdtem unni is a felnőtteket, nem értettem a beszédüket. Pedig egyszer még a Kollektívet is megszidták. Akkor hallotam először ilyet s nagyobb volt a meglepetésem és az értetlenségem, semhogy ráértem voltam kárörvendeni. Így inkább kivonultam a kamilláim közé. Csak néha-néha futottam be, ha valami rendkívüli történt:
- Mama! A piros megint veri a jércéket!
- Mama! Rövid az árnyék, le kell szedni a kamillát.
- Mama! A récék kiöntötték a vizet, töltöttem másikat!
- Mama! Most már tényleg le kellene szedni a kamillát, mert nem marad bennük egy illóolaj sem!
- Mamaaa! Éhes vagyok! - kuporodtam a nagyi ölébe.
Édesanyám elsírta magát.
- Anyuci - néztem rá csodálkozva - te miért sírsz? Te is éhes vagy? Akkor ebédeljunk. Mama! Hozom a tányérokat!
Délután, mikor mentek haza, Anyuci engem is magával vitt.