Széthullás - I.

Pár óra kibambulok a fejemből után, öltözöm s megyek haza. Haza ... ez így nem jól van fogalmazva, megyek oda, ahol aludni szoktam az utóbbi időben. Hideg van, bármennyire szorosra húzom magamon a kabátom, belopakodik alája a kint. Szerencsére nem hosszú az út hazáig. Nevezzük inkább a háznak. Tehát nem hosszú az út a házig. Nem olyan nagy a külömbség, hazáig ... a házig ... csak a magánhangzók sorrendje picit más. Így mintha elviselhetőbb a gondolat. Csak egyetlen magánhangzó. De ez az éktelen hideg, ez egyre elviselhetetlenebb. Majd a házban, ott ülök a melegben és nyelvet öltök a hidegnek. Közben megnézem a szemközti ablakokat. Egy polgármesteri hivatallal szemben lakom. A manzárd szobák ablakain szoktam elmerengeni. Semmi törvényszerüséget nem találok abban, hogy épp melyik mögött ég a villany. Mintha a XIX. századi oroszország lényei laknának mögötte. A kis könyvelők, akik éjt nappá téve körmöltek. De az a kor már rég kiveszett. Az valamely elöző életemből sejlik csak elő ... vagy talán nem is volt elöző életem, talán csak gyerekkorom volt, akkor olvashattam róla ... talán. Újabb széllökés. Nem, ez valami más. Emberek vannak, sokan és tolongás ... mintha forradalom tört volna ki. A minden esti műsor a metrólejárónál. Azt hiszem mosópór hiányban szenved az ország. Förtelmes a bűz. Valahogy leverekszem magam a peronra, sikerélményem van. Minden este egy sikerélmény ... ez jót tesz az egomnak. Várakozás közben olyan leszek mint egy kisgyerek. Estéről estére felfedezem a kezem. Segít az időnek gyorsabban telni. A nagymamám azt mondta ne segítsek neki, mert az életemből telik. Néha próbálkoztam lassabb folyásra bírni, nem sikerült, feladtam. Percekig bámulom a körmeim. Kis virágokat festett rá valaki. Azt hiszem én voltam elöző este, de már nagyon rég volt, nem is vagyok egészen biztos benne, hogy én voltam. Zöld mező jút eszembe róla, meg tengerpart és napsütés ... mint a számítógépemen a háttérkép. Egyszerre van rajta mező, tenger, napsütés és két hold. Nagyon romantikus. Mint a körmeim. Sikerül eljútni a karperecemig a szemlélődéssel. Kis fémkarika, apró fényes lapocskákkal. Valami elefántokról, meg dübörgésről énkel valaki a telefonomról. Épp elefántokról szól a könyv is amit olvasok esténként. Nagyon sok elefánt van benne, meg egy pasi aki menekül előlük. Nagyon tetszik. Tegnap este elhagyta a felesége, megsajnáltam. Én sem szeretem azokat az elefántokat, amelyekről ír. Én még kicsi voltam, mikor az elefántok lehallgató készülékeket helyeztek el a lakásokban. Igaz most sem vagyok nagyon nagy, de én nem félek az elefántoktól. Most már szelídebbek és az igazán nagyok messze laknak innen. Ezek a kis fényes lapocskák a karperecemen eszembe júttatják a szemközti ablakokat. Vannak ablakok amelyek mögött a szobában ég a villany, más szobákban sötét van. És vannak olyanok is, ahova csak a folyosóról szűrődik be a fény. Nem is tudom ha van folyosó. De kell lennie, biztos egy hosszú és keskeny, alacsony mennyezettel. Sorban, egyforma távolságokra nyílnak belőle a szobák. Vajon mindkét oldalról vagy csak egyik felén? Egyszer megálmodom majd. Azt is sejtem kik laknak a szobákban. Nagyon régen születtek. A polgármester nem is tud róluk. Nagyon szomorú társaság, de nagyon tudnak szeretni. Már csak az emberek szertete tartja bennük a lelket. Én is szeretem őket. Egy könyvben olvastam, hogy egyiptomi fáraók vérét örökölték, Ízisz és Ozirisz gyermekei. Gyönyörű jelképek, bűnös, mégis mindennél tisztább szerelem. Már akkor is hadakozott a sok társadalmi szabály a tiszta érzelmek ellen ... még ma sem tudott győzni. Az elefántok dübörögnek a fülhallgatómban. Elvakít a vezérelefánt ormányára szerelt halogén. Leáll a peron mellett és tömérdek lökdösődő embert fogad gyomrába. “Vigyázzanak, az ajtók csukódnak. A következő állomás ...” A fülsértő hangot nem tudja elnyomni sem a metró dübörgése sem a tolakodó embertömeg lármája.
[...]