Széthullás - II.

Most már erőltetebb ütemben haladunk a ház fele. Nemsoká már és látni fogom az ablakokat. Vajon ma melyik ablakok lesznek kivilágítva? Szám szerint kilenc van belőlük, de háromnál több nem igen szokott fényes lenni. Álltalában kettő. Szeretnék egyszer elmenni egyiptomba. Ízisz jelét is szeretném megnézni a piramisszövegekben. De ez már azelött megtörtént, hogy megsejtettem volna kik lakják a szemközti manzárdszobákat. A mindent látó szemet akarom látni, kőbe vésett jelképét. Leszármazottait a népnek, akik tudták, hogy a harmónia él, imádták azt ki megszűlte Ma'at a világnak. Igaz, azt suttogják, hogy Ízisz átverte Rét. Azóta kicsit haragszom is rá. De nem erősen, meg tudom érteni, még senkit nem ismertem, aki ne vágyott volna a hatalomra valamilyen formában. Viszont nagyon sok embert ismerek, aki nem tud szeretni. Azokra jobban haragszom, mert a manzárdszobák lakói, a polgármesteri hivatalban kihalnak, ha elfelejtünk szeretni és akkor minden ablak sötét lesz. Nagyon fogom unni magam. Valaki egyszer azt mondta, biztos sport termek és esténként oda járnak az alkalmazottak tornászni. De az a valaki nem is sejti, hogy hajnali ötkor is égnek a fények. Kicsit furcsa valaki volt, pontban tizenegykor minden este el tudott aludni. Ez az éktelen bömbölés a hangszorókból állandóan kizökkent a gondolataimból. Jujjj ... Én betiltanám a tűsarkú viseletét olyan személyek esetében, akik nem tudnak állni rajta. Nagyon tud fájni ha a lábamra lépnek vele. “Vigyázzanak, az ajtók csukódnak. A következő állomás ...” A piros tűsarkú leszállt. Megnyugodtam. A karperecem is piros, de sosem mutatja valós színét a fényben, sokféle árnyalatban veri vissza a sugarakat, a beesési szögtől függően. Nem is emlékszem honnan tudom, hogy piros. Most is egyik sor sötétszűrke, a másik mellette barna ... de tudom, hogy valójában vörös. Mint a telihold amely Faludy vérébe folyt, mikor még fiatal volt. Vajon hol történt? Recsken vagy már azelött? Szerintem azelött ... úgy négyszáz évvel elötte, mikor Villont falavatták vörös kagylónak. Akkor történhetett, bujdosás közben. Egyszer meg fogom kérdezni a manzárdlakókat. Ők ennél sokkal öregebbek, erre is kell emlékezniük. Valószínüleg ők még Mózesre is emlekeznek, a Vörös Tenger kettéválasztására, pedig nem is nagyon vallásosak. Persze, hisznek Isten létezésében, csak nem félnek tőle. Szeretik azt, akinek volt fantáziája ezt az egészet megalkotni. Ők is pörölnek néha, mikor a szenvedésnek se vége se hossza, de belátják, hogy mi már túl sokan vagyunk, az alkotó még mindig egyedül. Külömben sem tudnak tartósan haragudni, ahoz túl keveset ismerünk a sokból. Akit meg nem ismerünk, minek utálni? Csak ne sajogna úgy a lábam. Át kell szállnom ... odafigyelek, a magas sarkokat elkerülöm. Erről az átszállásról mindig eszebe jút a “menetelés a vágóhídra” ... csak sehogy nem bírok emlékezni hol hallottam. Mintha az egész város ide tömörült volna, ebbe a szűk csőbe a két állomás közé. Pedig láttam, hogy a metrón is maradtak. A túlsó állomásról meg erre igyekeznek. Mindenki siet, csakhogy dugó van. Még jó, hogy az ember alkotójának fantáziája nem nem futotta dudára is. Így is elég nagy a hagzavar, a kivehető szavak nagyrésze 18 éven aluliak füle számára csak felnőtt felügyelete melett ajánlott. Csak tudnám most honnan kerítsek egy felnőttet. Újabb sikerélmény ... átértem a másik peronra ás sikerült minden tűsarkut kikerülni. Igaz a bakkancsokat kevésbé. De a hasam foglalkoztat jobban ... nagyon megéheztem. Most már tényleg még egy kicsi és a házban vagyok.
[...]