Széthullás - III.

Mikor belépek az ajtón, az első dolog, amely kontürt nyer a sötétben, a szemközti kivilágított ablak. Egyik este nem égett egyikben sem fény ... olyan érzésem lett, mintha elétvedtem volna. Nagyon meg tudunk szokni dolgokat. A megszokottság pedig majdnem otthon érzetet tud kelteni. Érdekes, hogy erre nem jöttem rá hamarabb. Nekem kicsit könnyebb, akárhova megyek, a manzárdlakók jönnek utánam. Ezt onnan tudom, hogy ... fülsüketítő ahogy érkezik a szerelvény. Ha nézem miközben behúz a peron elé, mindig rosszul leszek. Nem bírom a nagy tömegek látványát mozgásban, főleg nem ilyen közelről. Valahogy át kell verekednem magam a szemközti ajtóig, külömben nem fogok tudni leszállni. De erre már van egy bevált módszerem, bocsánatot kérek a lökdösődésért haladás közben, ettől mindenki meglepődik és engednek haladni. A bűztől ... de innen már csak két megálló, kibírom. Úgy teszek mintha nem is lenne, ez legtöbb esetben beválik. Vannak emberek, akik állandóan tiszta vizet akarnak önteni a pohárba. Ilyenkor veszekedéssel szokott végződni a töltögetés. Ritkább esetben az ágyban. Igaz, ebben a nagy tülekedésben nehéz úgy tenni, mintha nem lenne, de még egy megálló és kimegyek a föld fölé. A feljáró Holdkelet fele néz. Ha telehold van és tiszta az ég a házig bámulom. A manzárdlakók is szeretik a teleholdat. És szeretik a napkeltét, de legtöbben nem bírnak olyan sokáig fentülni, hogy megnézzék. Erre csak a nagyon öregek képesek. Pedig gyönyörű lehet az ők szemükben ahogy ébred a világ és véres a hajnal. Minden vérnél melegebb Ré vére. “Vigyázzanak, az ajtók csukódnak. A következő állomás ...” távolodik a hang. A mozgólépcsőn mindenkit előre engedek, kényelmesebb egyedül haladni fel vele. Mocskos sárga színü csempékkel van kirakva minden. És végre levegő. Kicsit benzingőzös, de látni az eget. A kis koldus most is nekidőlve a kerítésnek. Mindig csendben van, nem sír nem kér, nem köszön meg ha kap, csak alíg láthatóan bólint egyet. Egészen szimpatikusnak találom. Otthon is volt egy lány, aki ilyen volt. Mindig ugyanott állt, még emlékszem egyszer fodros kék ruhácska volt rajta. Késöbb a stoppos lányok között láttam egyszer, meglepő milyen nagyra nőtt. Aztán eltünt, vagy csak nem ismertem meg többé. Néha jön, hogy nekidőljek a kerítésnek és ott hallgassak együtt a szimpatikus koldusommal. Ha megmarad a tízóraim neki szoktam adni. Vajon ha nem maradna meg, akkor is nekiadnám? ... Minél többet gondolkodom rajta annál biztosabb vagyok, hogy nem. Ahogy a karperecem sem adnám neki. Vannak dolgok, amiket nem adunk oda, nem mondunk el. Ez így helyes. Olyan egyenes ez az út, mint a fehér folytonos vonal az autósztrádán, mikor szembe megyek a forgalommal. Egyenesen vezet a manzárdlakók fele. Én meg szétfolyok rajta, hömpölygök a tömegben, tolongásban, a koldusok között, kik szerelemért esdekelnek. Hullámaim megtörnek a bakkancsokon és mind mind belémfolynak. Egy piros karkötőbe kapaszkodva menekülök. Befordulok a sarkon, innen már látni az ablalkokat, de nem nézek fel. Majd ha beléptem az ajtón, első pillantásom egy újabb szám lesz a statisztikában. Pedig velem vannak, bármerre megyek. Mindenhol érzem a kiáradó magányt és vérszomjat. Mindig pontosan tudom, mikor nem vagyok egyedül. A félelem nem bénítja meg teljesen a mozdulatokat, csak kocsonyává varázsol mindent. A biztonság, a magam mögött bezárt ajtó. Egy levegőt szívunk, ugyanazon ház áporodott illatát. Ma sem fog bántani, érzem. Még nem jött el a vörös telehold, lehet már nem. Ha melegem van kellemes a hűvös érintés a hátamon. Áttetsző üveg vagyok, narancssárgán izzó. Visszaverem fényét, bőrének kisurgázását. Ködössé válik minden, tenyerében lüktet a világ. Húsomba mártja magát, de ma még nem kéri a vérem. Ma még megszabadultam. Még egy lökés, mielött visítok és hátamra festi a világot. Szembefordultam ... metszőfogai alíg észrevehetően nagyobbak a megszokottnál. Ajkaimon érzem a nyomást, nyelvét feltépve itat. Automatikusan ütöm be a kódot. Pontosan hármat kattan a zár, mielött nyílik ... katt ... katt ... katt. Nehezen veszem a lépcsőfokokat és rettegve várom az érzést, de már tudom, hogy ma nem jön. Nem vár rám az ajtó túloldalán. Az emeletek között még feldereng egy-egy foszlány. Hűvös és tiszta a levegő körülötte. Melegre vágyom. Előkeresem a kulcsot, ez automatikus mozdulat a második és harmadik emelet között. Ré már a láthatár alá bukott. Melegre vágyom. Ő meg hideg és félelmetes. Karperecem mindig nekiverődik a kilincsnek, mikor nyitom az ajtót, ettől Tagore virágoskertjei jútnak eszembe. Mindig csodálkoztam, hogy egyiptomba vágyom inkább és nem oda. A két jobb oldali ablak fényes. Már egy hete ugyanaz a kettő. A lakásban egyedül vagyok. Bekapcsolom a számítógépem, zenét teszek, leülök a konyhában, rágyújtok. Jól esnek a megszokott mozdulatok. A füstön keresztül bámulom a kis fényes kockákat szemben, keresem mögöttük mi moccan. Jól esik a dallam magam körül. És a várakozás is.

[vége]