Merengő

A pohár is lassítva borul, nézem, amint a vörös lötty absztrakt formákat ölt a levegőben, majd halk csattanással loccsan végig a fehér abroszkán, komótosan szívódik be a rostok közé, majd a fölösleg kopp, kopp, kopp a parketten. Képzeletem vért társít a folthoz, éles tépőfogat és teliholdat. Lassan tisztul a kép, szalvétát hozok, összeszedem az átitatott terítőt. Tipikus, megszokott mozdulatok, pillanatra kizökkentenek a homokkal befújt semmiből. Unottra gyakorolt mozdulattal húzom végig a gyufa fejét az érdes dobozélen. Szeretem az égő fa illatát. Az első füstöt nem leszívni, a másodikat kárpotlásul mélyen, élvezettel. Szőke fej néz rám a tüzön keresztül. Valamikor rég ismertem egyszer. Néha kísért az állomás, a libabbőrös hideg hajnal, a ragacsos peron. Kipakolta hátizsákjának felét, pulcsit kotort elő és felöltöztetett. Időnként kivehetetlenül zörgött a kazetofon, a sokszorosan becsípett, összegyűrt szalagról megszöktek a jelek, de mi ismertük minden rezzenését a daloknak. A Doors halk aláfestésén valamikor még beszélt, érdekes dolgokat mesélt. Ma már nem hallom a hangját. A képeket megtarom, hangjuk elvész akár a kazettáról. Körben ültünk, fiatalon, pezsgőn, váltottuk a világot egy gyenge fényű gyertya körül. Nem értettem miről van szó, csak ittam a szavait. Olyan volt, mit a könyvek, amiket Nyúltól kaptam. Azok is titokzatos dolgokat rejtegettek, olvasnom kellett, tudtam, hogy egy napon értelmet nyernek a nehéz szavak. Éreztem, hogy több mint a tömbházak közötti szürkeség és a verekedések. Több még a rock zenénél is, amelyet csak titokban, egyedül mertem hallgatni, míg a liceumban nem találkoztam másokkal is, olyas emberekkel, mint én. Mikor beléptem a szobába, tapintani lehetett a rezgést körülötte. Mellé ültem az ágyra. Szőke volt és furcsán kifacsarodott pozicíóban írt valamit. Ahogy felnézett, nagy barna szemeiben derengett valami abból, ami következett. Megbilincselt a mélység, kész voltam ugrani, kész voltam úszni a szavak örvényében. Tenyeremben égett a kilincs nyoma, mielött lenyomtam, habozva álltam az ajtóban. Mint kemény hajtépés után a fejbőr, úgy fájt a feszültség, az érintés, amellyel betuszkoltak az ajtón. Vakító erővel vágott meg a pókhálós, egy szál dróton logó kis égő fénye. Tekintetem határozott irányban keresett valakit a bentlakás szoba ágyai között. Nem ismertem senkit, de az a szőke haj, borzosan integetett valahonnan. A vonatból is. Találkoztunk még egyszer, pár hónappal később. Már nem ismertem. Jéghideg tengervízről mesélt, fürdésről. Haláról Karácsony napján, sokáig lappangó betegségről, egy apa elvesztéséről. Majd egy ketrecről ízzó szavakkal, lendülettel, értelmetlenül. Ajtót akart nyitni. Nem értettem minek, a nyitott ajtón át is csak annyit láthatok, amennyit a rácsokon keresztül. Elkergettem. Örökre. Szófogadóan ment el. Örökre? Még eddig. Ahogy szürkült a pázsit a betontömbök között, úgy hajoltak szét a rácsok börtönöm ablakán. Ahogy vált egyre értelmetlenebbé az izomrostok hatalma, úgy nőtt az űr és csökkent az oxigén. Menekülnöm kellett. Nem értettek. Nem integettem. Két világ közé kerültem. A kiáramló füsttel megfojtom a lángot. Szeretem az égett gyufa illatát.