Félválasz betondnak

Megláttam a kirakatban. Pont olyan volt, mint a Zsolti kistestvére. Nekem nem volt, de ha az enyém lehetne, ő lenne az én kistestvérem. Örökölné a kinőtt ruháimat a felső szekrényből. Naponta felöltöztetném, vinném sétálni a régi babakocsiban és esténként altatódalt énekelnék neki. De szép is lenne. Megkérdeztem Mamától, lehet-e enyém. Azt ígérte, megbeszéljük Anyucival, s ha beleegyezik, én meg jó gyerek leszek, megírja az Angyalkának és biztos megkapom tőle.
Eljött a tél, megírtuk Angyalkának a levelet. Szívrepesve vártam a Karácsonyt. Elöző éjjel semmit sem aludtam, nehezen telt a nap. Végre a Nap elment aludni és előcammogott Karácsony estéje. Sorban téptem le a csomagokról a papírt, majd félredobtam a tartalmukat. A kis vonat a sarokban landolt, a labda elgurult, a kiskabát kockái könnyezve hevertek a földön. Együtt pityeregtünk. Biztos rossz gyerek voltam. Hogy tudnék jobb lenni? Hiába minden vigasztalás, hogy nem így van, biztos csak elfelejtette elhozni. Tudtam én, hogy Angyalka nem felejt semmit, mindent feljegyez egy nagy könyvbe amit lát, és ő mindent lát.
Megígérték, hogy szülinapomra megkapom. Ez megnyugtatott valamelyest, habár még mindig nem voltam tisztában vele, milyen nagy rosszaságot követtem el, hogy a karacsonyi ajádékozésból kimaradt.
Aztán annyi minden történt szülinapomon, nagy jövés menés volt. Megbotlottam a tálcával kezemben és nekiestem az éjjeli szekrénynek. Senki nem törödött a szanaszét pohárcserepekkel, futottunk a sűrgösségire. Kiderült, hogy eltörtem az állam. Nagyon fájt. Tettek a csontomba vasat és valamiért napokig aludtam. Mikor először elvittek sétálni még mindig kába voltam. De mindent elfelejtettem egy hét múlva, mikor megpillantottam a kirakatot. Már nem pityeregtem, nem féltem, mit jegyez fel Angyalka a nagy könyvébe, ordítottam, ahogy a torkomon kifért és toporzékoltam. Nem lehetett elvini az üzlet elől. Hiába minden ígéret, szép szó, már annyiszor becsaptak, többet nem hittem el semmit. Nem is emlékszem, hogyan kerültem haza. Hisztizni már nem volt erőm, csak sírtam vég nélkül. Mama anyuékkal vitatkozott, kifizeti ő az összeg felét, vagy még többet is. Átöltöztettek, elmentünk az üzletbe és nagy meglepetésemre a néni levett a polcról egy pont olyan babát, mint amilyen a kirakatban volt és nekem adta. Mama azt mondta, az enyém.
Hazavittük és hosszú tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy legyen egy fiucska is a családban, nevezzük Csabinak. Nagy pompával bevonultunk a fürdőbe, ahol egy halovány körte fényénél Mama megengedte a hidegvíz csapot, a mutató ujját megnedvesítette, azt mondta "Ennek a babának a neve legyen Csabi." és egy keresztet rajzolt a homlokára.
Azóta sem hiszem, hogy kistestvért nem lehet venni. Mindenhova magammal vittem, öltöztettem, altattam, ringattam. Egyszer meg is szidták Anyucit miatta, hogy miért engedi annak a pici lánynak, hogy a kisbabát ölben tartsa. Szegény alíg jútott szóhoz a nagy kiabálásban, hogy az csak egy felöltöztetett baba.
Hatodikos voltam, mikor hazaköltöztem. Csabi baba még mindig a fő helyen ült a polcon. Már nem volt időm annyit foglalkozni vele, két igazi kistestvért kellett rendezni. Nem is tudom, hogyan történt, hogy egyszer kibomlott a varrás, amellyel gumi bal keze anyagtestéhez volt erősítve. Idővel kancsal is lett egyik szemére, nem tudott pislogni többet vele. A polcról a lomtárba került Csabi baba.
Fél évvel ezelött meglepetéssel vártak haza. Anyuci és a kicsik renoválták és tisztára mosott ruhába öltöztették vásárolt családtagunkat. Majdnem elpityeredtem, ezúttal a meghatottságtól. Azóta is az ágyamon vár rám, hogy ne aludjak egyedül, mikor hazamegyek.