Madarak

Minden reggeli rituálé a kávézás. Nyáron, ha lehet, a teraszon. Itt besüt a nap, nincs még kánikula, kellemes. A fő látványosság mégis a madarak. Újabban nem teszek zenét sem, inkább a verebek, fecskék, galambok, néha rigó is, ha korábban sikerül ébredni. Reggeli tornájukat nézni egyik leghatásosabb relaxáció. Az egyszerüség, amivel megfekszik a légáramlatokat kisimítja felborzolt idegrendszerem.
Nem mindig szerettem én ilyen nagyon a madarakat. Kicsi koromban hargudtam rájuk, mint a tűzre. (Érdes kifejezés ez is. Mért haragudnék én a tűzre?) Na de a madrakra tudom miért haragudtam. Azért, mert volt nekem egy rogyosra rágott cumim, nem adtam volna semmiért. Próbálták lecserélni egy újra, de nekem az kellett, a rongyos. Magyarázták, hogy nagy vagyok már, nem szép, nem illik. Hát senki nem látta milyen kicsi vagyok? Én voltam a legkissebb, úgy is szólítottak, a kicsi. Mindenki akkora nagy volt körülöttem. Miért akarták elhitetni velem, hogy nagy vagyok?
Édesanyám egy szép nap megoldotta a cumi problémát, kidobta az ablakon. Azt mondta "Huss!" és mosolygott hozzá. Később azt mesélte, hogy a kötényébe rejtette, de én láttam, hogy kidobta a negyedikről. Meg is találtam volna, ha engedik, hogy megkeressem. Sírtam mint a záporeső, mikor megtudtam, hogy hiába keresem, mert elvitték a madarak. Elvitték a kicsimadaraknak, mert azok még picik és nem tudják megenni a vajaskenyeret, sem a tejbegrízet kiskanállal, muszály nekik cumival enni.
Így haragudtam meg én a madarakra. Elkergettem őket mindig az ablakpárkányról és a játszótéren is elhessegettem mindenhonnan és megráztam a kicsi diófámat ha rászálottak. Pedig a madarak rendesek. Mikor megszületett az első kistestvérem, hoztak neki új cumit. De akkor már tényleg nagy kislány voltam és tudtam, hogy a fiókák nem is vajaskenyeret esznek és a tejbegrízhez sem kell kiskanál nekik.