Cél

A sniper kis keresztje mutatja mindig, merre tovább. Becélozva a következő lépést haladok. Néha a célgömb hatósugarába kerül egy árnyék, egy test éles köronalának része, egy szín, egy árnyalat, egy mozdulat töredéke. Próbálom elképzelni, hogy csőre van töltve. Nem sikerül. Nem merem vállalni a felelösséget. Akarom hinni, hogy én irányítom, fodítom amerre óhajtom. De mindig csak annyira sikerül, mindig csak a célgömb sarkába szorult következő foltig, mielött megint felszorul a kereszt és menni kell, meghódítani a következő lépéstávot, megoldani az újabb feladatot, felejtve a körvonalakat, az árnykokat, fényeket ...
Ritkán kerül egy mosolyra húzódó szájsaroknyi tér. Szeretném leengedni a fegyvert, megbámulni az ajkak körvonalát, a felvillanó fogak fehérjét, a kis ráncokat a szájszegletben, a táguló - nevetésre készülő orrcimpákat, majd a szemsarokba húzódó pillanatot és a csillogást a az írisz kis izomrostjai között.
Csak a célgömb pásztáz mégis. Ennyi térben nem férnek el a hegyek, csillagképek és nevetések.