Épület

Hirtelen omlott össze. Kemény tartógerendáiról már-már legendák születtek, mégis, egyszer csak, minden előjel, figyelmeztetés nélkül beszakadt az egész, maga alá temetve őket. Lábakat tört, karokat kifacsart, testeket roncsolt, nyakat tépett irgalmatlanul, szíveket hasított darabokra.
Itt ülsz, nézed a romokat és egyre tisztább minden, egyre valósabb ami feldereng. A kezdeti öröm, hogy megmenekültél egyre keserübb. Ott volt az a hajszálrepedés a helyiség sarkában, majd az ablak húzott picit, ahogy elferdült a keret, alíg észrevehetően nőtt a rezgés, minden teherszállító elhaladtával az ajtó elött, de leginkább az az állandó zsongás. Egyszer fel is figyeltél rá mintha, csak éppen magyarázatot nem találtál rá. Tavasz volt épp, azt hitted méhek a kertben.
Csak apróságok, nem hibáztathat senki, hogy nem adtál jelentőséget nekik. Egyedül te érzed, hogy az események mértékét nem érzékszerveink, hanem figyelmünk szabja meg.