Esti mese a repedések közül

Valaki azt mondta egyszer, hogy vannak dolgok, amelyeket nem szabad lefényképezni. Igen ... vannak dolgok, amelyeket nem szabad az emlekezésén kívül semmilyen felületen megörökíteni, leírni sem. Leírhatom a víz hangját, ahogy zuhog le a gáton, a fények játékát a habokon. Megírhatom az áttetsző anyagból készült hosszú ruha suhogásának hangját, vagy a felkönyökölt sötét folt szemeinek csillogását, a karperecek csilingelését, akár Tagore virágoskertjéből ide tévedt, régen elfelejtett hangot, amint az éji madarakkal felesel. Talán a telihold sugarairól is írhatok és a már-már hömpölygő meséről, de nem szólhatok a csendről, amely a pillanatot megőrizte az emlékezésnek. A csendet, két egymás kezét fogó, eget fürkésző ember között, kiknek nincsenek közös emlékeik, nincs közös jövőjük, csak egyetlen közös szívverésük.