Egy nyári éjjelen elvarázsolt,
hozzám bújt a sötét vízparton,
átölelt és szerelmét adta,
szenvedélye a szívemet ellopta.
Együtt átélt sok szép pillanat
elmúlt, de az érzés megmaradt,
nem felejted, a szívedbe zártad
a képet, mi elrepít téged.
Forró nyár, emléke most is fáj,
te tudod már, mindig megtalálsz,
forró nyár, mit újra visszavársz,
ne keress mást, itt újra rám találsz.
A keze végre a kezemet fogja,
el nem engedem, érzem, soha,
a hullám lágyan a köveket mossa,
csak miénk ez az utolsó éjszaka.
Együtt átélt sok szép pillanat
elmúlt, de az érzés megmaradt,
nem felejted, a szívedbe zártad
a képet, mi elrepít téged.
Forró nyár, emléke most is fáj,
te tudod már, mindig megtalálsz,
forró nyár, mit újra visszavársz,
ne keress mást, itt újra rám találsz.
2008-08-29
Hiszti
Észrevettem, a fáradtságtól hisztisebb leszek a sok éves átlagnál. Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, minek kell annyit aludni. A fél életünket elveszítjük alvásra. Grrrrrrrr. Ősrégi dillemma, semmi új, mégis mindig felmérgelődök rajta. Valami örökmozgónak kellett volna születnem. Vagy legalább meg kellene tanulnom kevés idő alatt sokat aludni, vagyis hatékonyabban. Lehet ezt valahogy megtanulni? Ha valakinek valami tippje van, szeretettel várom a véleményeket. Addig is kellemes hétvégi pihenést!
2008-08-26
Paff vok
ZeitGeist - akinek van türelme és ideje megkeresni, megnézni ... én még nem tudok véleményt alkotni, hogy szemét vagy a nagy igazság. Ezt inkább a második felére értem a filmnek, a keresztény hit kérdésein magammal szemben már túl vagyok nagyrészt. De ez az amerikai születésű Világ Unió ... valahogy meghaladta a fantáziámat. Kellemes filmnézést és véleményeket várok a azoktól, akik végignézik/nézték. Előre is köszönöm.
Ezt is tudom
Vagyis úgy tudom, hogy ez a végleges. Jövő hónap dereka táján költözöm. Álltalában két év szokott lenni egy helyen, mielött a kisördög belémbujik és űz tovább, nem enged nyugodni. Most az események megelőzték. Negyed év híján a két év és máris megyek tovább. Igaz, nem kell búcsúznom, rendszeresen fogok jönni ide is, munkatársakkal fennmarad a kapcsolat. Barátaim nem nagyon vannak, majdnem nincsenek is. A teraszom az egyetlen, ami hiányozni fog. A madárcsicsergéses reggeli kávék meg tücsökzenés esti konyakosteák magányos színhelye. Itt a tárgyakhoz kötődöm leginkább. Szerencsére a tárgyak pótolható valamik.
Még két hét és ... kiderül, mennyi kacatot sikerült összeguberálni már megint. Minden alkalommal kevesebb. Úgy tűnik tanulok, de sosem elég kevés. Hátha most.
Még két hét és ... kiderül, mennyi kacatot sikerült összeguberálni már megint. Minden alkalommal kevesebb. Úgy tűnik tanulok, de sosem elég kevés. Hátha most.
2008-08-25
Ma kiderült
Na nem az ég, hanem az igazság. Az a baj velem, hogy nem vagyok nőies. Túl nagy a szám. Egy nő legyen csendes szende. Nézze a földet és fogja be. Meg kell tanulnom ezt is. Meg kell?
2008-08-22
Várakozás
Ülök, várok, az útra. Kékes a cigarettafüst, körbegomolyog. Ő is vár. A nyitott ablakra, hogy elszállhasson. Az út. Azt ígérte elvisz. A telefont bambulom. Csendes, mint megbékélt emberek szoktak lenni. Azt ígérte felhív mielött jön. A tévé telebömböli a fülem. Agyamban lezúdul a függöny. Csend lesz és sötét. Olyan mint a rémfilmekben. A szappanopera messze még. Azt ígérte hazavisz. A zsákom még mindig kicsomagolatlan. A legutóbbi út maradányait őrzi. Meg, nekem. Az otthontalanság érzetét. Azt ígérte hazavisz másfél napra és egy éjszakára. Percekben számolom az időt. Úgy többnek tűnik. Majdnem elhiszem, hogy ráérek még. Azt ígérte, vissza is hoz. Hazahoz majd otthonról. Sárgák a falak. Még nem dőlnek rám. Még várnak. Még őrzik egy ismeretlen kéz munkáját. Egyszer talán a hegyek közé is hazavisz. Azt ígérték az ősztől lesz még egy otthonom. Ötszáz kilóméterre innen. Lassan elvesztődöm az úton, a sok otthon otthontalanságában.
Tanulságos mese
A szöveget emlékezetből fordítom egy román barátnőm meséje alapján. Ő is olvasta valahol, ezért előre is bocs, a fogalmazás silánysága miatt.
János bácsi legkissebb fia, Pistike kimegy Amerikába szerencsét próbálni (ez még a gazdasági visszaesés elött történt: ford. megj.) és bejön neki az "amerikai álom". Mikor legelső alkalommal milliomosként hazamegy látogatóba Lelefalvára, összehívja a falu apraját nagyját a kúltúrotthonban és bőségesen megvendégeli őket. Mikor a jóllakott vendégek távoznak, egy-egy borítékot kapnak ajéndékba. A borítékban 5o dollár tanuskodik a vendéglátó nagylelküségéről.
Következő évben Pista ugyanígy jár el, mikor meglátogatja szeretett otthonát, ezúttal 6o dollárt helyez a borítékokba.
Szép lassan a látogatás hagyománnyá válik, akár a Lelefalva Napok.
Húsz év múlva, mikor hazalátogat, magával hozza immár egyetemista két fiát is. Elmondja a falusiaknak, hogy gyerekei különösen jó eredménnyel végezték a középiskolát, mindkettő híres egyetemre jutott be. A falú éljenezve fogadja a híreket. Mikor elválásra kerül sor, Pista bocsánaot kér a megfogyatkozott adományok miatt, de amíg a gyerekek egyetemre járnak a borítékban csak 5o dollár van, mert az iskoláztatás költségei nagyok és nem tud többet megengedni magának.
A falusiak felháborodva távoznak: "És ez a köcsög is a mi pénzünkön tartja drága egyetemeken a gyerekeit!"
János bácsi legkissebb fia, Pistike kimegy Amerikába szerencsét próbálni (ez még a gazdasági visszaesés elött történt: ford. megj.) és bejön neki az "amerikai álom". Mikor legelső alkalommal milliomosként hazamegy látogatóba Lelefalvára, összehívja a falu apraját nagyját a kúltúrotthonban és bőségesen megvendégeli őket. Mikor a jóllakott vendégek távoznak, egy-egy borítékot kapnak ajéndékba. A borítékban 5o dollár tanuskodik a vendéglátó nagylelküségéről.
Következő évben Pista ugyanígy jár el, mikor meglátogatja szeretett otthonát, ezúttal 6o dollárt helyez a borítékokba.
Szép lassan a látogatás hagyománnyá válik, akár a Lelefalva Napok.
Húsz év múlva, mikor hazalátogat, magával hozza immár egyetemista két fiát is. Elmondja a falusiaknak, hogy gyerekei különösen jó eredménnyel végezték a középiskolát, mindkettő híres egyetemre jutott be. A falú éljenezve fogadja a híreket. Mikor elválásra kerül sor, Pista bocsánaot kér a megfogyatkozott adományok miatt, de amíg a gyerekek egyetemre járnak a borítékban csak 5o dollár van, mert az iskoláztatás költségei nagyok és nem tud többet megengedni magának.
A falusiak felháborodva távoznak: "És ez a köcsög is a mi pénzünkön tartja drága egyetemeken a gyerekeit!"
2008-08-20
Nyóc
Lehet másnak nyóc, de nekem is. Pont annyi kerék kell a boldogságomhoz. Több mint egy hónapja nem gurultam. Nehezen is ment, kicsin múlott az eltaknyolás.
Szóval ez nálam kábé ilyen: idegzsába, depresszió, nyolc kerék fel, felvonóval le, kétballáb, egyensúly, próbálkozások, kurvaélet, gödrök, megintkurvaélet, csövek, változatosság kevéért fuckin'élet, síma pálya, nekifeszül, izzad, lélegzetet kapkod, mégazértis, még egy kicsit, izzadságtól locsog, hazaindul, motrosok ... húha, hazaér, megszárad, mosolyog.
Szóval ez nálam kábé ilyen: idegzsába, depresszió, nyolc kerék fel, felvonóval le, kétballáb, egyensúly, próbálkozások, kurvaélet, gödrök, megintkurvaélet, csövek, változatosság kevéért fuckin'élet, síma pálya, nekifeszül, izzad, lélegzetet kapkod, mégazértis, még egy kicsit, izzadságtól locsog, hazaindul, motrosok ... húha, hazaér, megszárad, mosolyog.
Reggel
Csak még egy cigaretta. Csak még egy korty kávé. Megint menthetetlenül el fogok késni. Még egy percre meg akarom őrizni a város zajét felülnézetből. A madárcsevegéses lassan megbillenő fákat, ahogy a becéző szél tenyerébe símulnak. Kutyák és emberek zsibonganak az utcán. Az éjjel még hangosan zörgő légkondi a szemközti épületen messzebb költözött, így már nem hallani. Az ébredés kitölti köztünk a teret. Az utcaseprők fényes zöldben zörögnek végig kerekes szemetesekkel a járdán. A lerobbant autó még mindig ugyanott. Szeretik? Vagy bizonyítéknak őrzik? Engem mi tart még? Meglocsolom a virágokat éjjeli látogatóm emlékére. Megetetem a galambokat. Az utolsó füst, a kávé elfogyott, ideje indulni.
2008-08-19
Álom
Pontosan be tudom határolni a pillanatot, amikor megtörtént. A mozdulat töredéke, ahogy a fülem mögé simított egy nemlétező hajtincset. Mióta ismer, soha nem volt hosszú a hajam. Pedig az a párbeszéd már már évekkel azelött elhangzott.
- Nem!
- Úgyis tudom, hogy az a nem, igen.
A harisnyára reccsenve született a hasadás. Csillagos volt az ég és zöld illatú. Fojtott a küzdelem hangja és néma a beletörődés. Csak a nyárikonyha deszkái viszhangoztak ellopott hangokat az elmúlt percből.
- S te ezt, így, élvezed?
A megfagyott zihálás emlékeket ébreszt. A pillannatét, a légnyomásét, mikor az ütés súlya alatt átestem az asztalon. Mégsem akartam elmenni, de valaki elhurcolt. Ezúttal nem mozdulatokba, monológba fullot. "Hülye picsa!" Akkor is elkezdődött. Mikor nem fájtak a szavak. Már rég morzsát kutató galambokká váltak, most meg azt suttogják, elhessegettem őket. Éhhalálra kárhoztam a kövér hold fényében.
Sötéten jött, hűs vízzel itatta le a hasadások szélére alvadt sarat. Rendszeresen hányingerem lett estére. Nem AZ, hanem EGY élet tette. Sterilizált fehérben gyógyítottak ki belőle. Megsimogattak. Az ujjak nyomán a fájdalom leégette a bőrőm.
- Ne sírj. Ha megsiratod nem lesz nyugodt a lelke.
A cigányné mögött már csukódott az ajtó. Támogatni akartak, de egyedül is hazataláltam. Sokáig kísértett a négy fal között. Most már ritkán látogat. Én sem sírok. Virágot hoz. Nem vigasztal és nem ró fel. Csendben tünik el ha valaki lenyomja a kilincset. Ilyenkor felforr a levegő és önkivületbe zuhan.
Egyszer valaki mosolyogva ébresztett a gözölgő kávé felett, mielött végleg elment. Mint építőkockát rakosgatta elém az életet s megfojtották az emlékek.
Azóta nem próbálok értelmet találni a sörszagú cigarettafüst mögül kandikáló szemekben. Iskolás pontossággal mozdulom az ütemeket.
Néha fáklyalángot hoznak ajándékba, meg ősi dobpergést. Léket vágnak a révületbe, gyorsan gyógyuló sebet. Olyankor a dal végén megköszönöm a táncot, s úgy vonulok vissza a selymes ismeretlenbe.
- Nem!
- Úgyis tudom, hogy az a nem, igen.
A harisnyára reccsenve született a hasadás. Csillagos volt az ég és zöld illatú. Fojtott a küzdelem hangja és néma a beletörődés. Csak a nyárikonyha deszkái viszhangoztak ellopott hangokat az elmúlt percből.
- S te ezt, így, élvezed?
A megfagyott zihálás emlékeket ébreszt. A pillannatét, a légnyomásét, mikor az ütés súlya alatt átestem az asztalon. Mégsem akartam elmenni, de valaki elhurcolt. Ezúttal nem mozdulatokba, monológba fullot. "Hülye picsa!" Akkor is elkezdődött. Mikor nem fájtak a szavak. Már rég morzsát kutató galambokká váltak, most meg azt suttogják, elhessegettem őket. Éhhalálra kárhoztam a kövér hold fényében.
Sötéten jött, hűs vízzel itatta le a hasadások szélére alvadt sarat. Rendszeresen hányingerem lett estére. Nem AZ, hanem EGY élet tette. Sterilizált fehérben gyógyítottak ki belőle. Megsimogattak. Az ujjak nyomán a fájdalom leégette a bőrőm.
- Ne sírj. Ha megsiratod nem lesz nyugodt a lelke.
A cigányné mögött már csukódott az ajtó. Támogatni akartak, de egyedül is hazataláltam. Sokáig kísértett a négy fal között. Most már ritkán látogat. Én sem sírok. Virágot hoz. Nem vigasztal és nem ró fel. Csendben tünik el ha valaki lenyomja a kilincset. Ilyenkor felforr a levegő és önkivületbe zuhan.
Egyszer valaki mosolyogva ébresztett a gözölgő kávé felett, mielött végleg elment. Mint építőkockát rakosgatta elém az életet s megfojtották az emlékek.
Azóta nem próbálok értelmet találni a sörszagú cigarettafüst mögül kandikáló szemekben. Iskolás pontossággal mozdulom az ütemeket.
Néha fáklyalángot hoznak ajándékba, meg ősi dobpergést. Léket vágnak a révületbe, gyorsan gyógyuló sebet. Olyankor a dal végén megköszönöm a táncot, s úgy vonulok vissza a selymes ismeretlenbe.
2008-08-16
Köszönettel Mónának avagy egy könyv boldog tulajdonosa
Mikor jöttél rá utoljára,hogy megváltoztál?
Lassan nyolc éve (tegnap pontosan utánaszámoltam) keresek egy könyvet. Lapjaira széthulló példányt, margójegyzetekkel tűzdelt oldalakat adtam kölcsön 1998-ban. Két évet reméltem, visszavártam. A várakozás cselekvéssé mosult. Keresésbe olvadt a feket csík a polcról, melyet ha elmozdítottam szinekké változott. Narancs-piros napfelkelte egy szövet száljai között, kékes-lila napnyugta a börtön rácsai mögül, sápadt körte fénye a mocskos ablakon túlról és millió más éltkép kandikált rám a borítóról. Határozott fehér betük hírdették kedvencem címét: BÚCSÚ A FILMTŐL és írója nevét: Vida Gábor, az emberét, akit nem ismertem és mégis, aki leírta magát, őket és engem. Olcsó kiadás, a lapok soha nem voltak igazán fehérek, nem is illett volna a lakókhoz. Az időjós nem látta volna tsztán a lejtőt, a sílécek biztosan elbuktak volna az aljba vezető suhanáson, Cinka mosolya megfakul, a sakkfigura árnyéka túl élesen körvonalazódna, Veél kezének reszketése jelképpé válna, SZ nem indulna útra a középpont felkutatására, megbomlott volna a teljes egyensúly a hófehér káprázatban, magával rántva fenyőfa helyett az egész könyvespolcot. Nem volt szabad fényes fehérre nyomni azt a világot, melynek megalkotója mintha érezte, hogy csak azok találhatják meg akik nem keresik, a kutató szemeknek láthatatlan. De már ez az érzés nem az övé, hanem az enyém. A központozást helyettesítő mosolyok és kézlegyintések között barátaim lettek a hangulatok, az is, amit az író ígért, mielött megkérdezte volna, hogy gondolkoztam-e rajta, mi a hangulat.
Az évek során Frenk meg a Fehérruhás emléke egyre áttetszőbbé fakult, másokkal vegyült, de a tárgyak valahogy átvészelték az idő pergését. A mellékvágányon ott időztek a rozsdás vagonok, néha beléjük költöztem, a hangszoró egyre suttogta Edith Piaf dalait és balettezni próbáltam, miközben az állomás neonfényei fakón csábították a lepkéket, de Kocsárdon akivel éjszakáztam, csak a "Nagycsütörtök"-öt ismerte és a sílécek tovább suhantak az időtlen világ peremén.
Tegnap pillanatra megállt a levegő rezegni, a forróság hullámzani a pohár kóla körül ... egy mondat tette és a folytatás: "Ott van a polcomon. Kéred? ... Adjam neked?"
Ma újraolvastam, a fedőlapot is. "Most már velem maradnak: a nagyapám, a hadnagy, Cinka, Veél, a varázsló."
Nehéz eldönteni mi változott a hangulatokban, mi más, mi ugyanaz. Érzem, hogy megváltozott az összkép. Fejlődtem, vagy elvesztettem magamból valamit? Jól van ez így? Mi lesz, ha egy napon arra ébredek, hogy felnőttem? Minden új volt és mégis a régi. A könyvek, az ilyenek, vigyáznak rám, segítenek és megsugják, hogy van még időm.
Lassan nyolc éve (tegnap pontosan utánaszámoltam) keresek egy könyvet. Lapjaira széthulló példányt, margójegyzetekkel tűzdelt oldalakat adtam kölcsön 1998-ban. Két évet reméltem, visszavártam. A várakozás cselekvéssé mosult. Keresésbe olvadt a feket csík a polcról, melyet ha elmozdítottam szinekké változott. Narancs-piros napfelkelte egy szövet száljai között, kékes-lila napnyugta a börtön rácsai mögül, sápadt körte fénye a mocskos ablakon túlról és millió más éltkép kandikált rám a borítóról. Határozott fehér betük hírdették kedvencem címét: BÚCSÚ A FILMTŐL és írója nevét: Vida Gábor, az emberét, akit nem ismertem és mégis, aki leírta magát, őket és engem. Olcsó kiadás, a lapok soha nem voltak igazán fehérek, nem is illett volna a lakókhoz. Az időjós nem látta volna tsztán a lejtőt, a sílécek biztosan elbuktak volna az aljba vezető suhanáson, Cinka mosolya megfakul, a sakkfigura árnyéka túl élesen körvonalazódna, Veél kezének reszketése jelképpé válna, SZ nem indulna útra a középpont felkutatására, megbomlott volna a teljes egyensúly a hófehér káprázatban, magával rántva fenyőfa helyett az egész könyvespolcot. Nem volt szabad fényes fehérre nyomni azt a világot, melynek megalkotója mintha érezte, hogy csak azok találhatják meg akik nem keresik, a kutató szemeknek láthatatlan. De már ez az érzés nem az övé, hanem az enyém. A központozást helyettesítő mosolyok és kézlegyintések között barátaim lettek a hangulatok, az is, amit az író ígért, mielött megkérdezte volna, hogy gondolkoztam-e rajta, mi a hangulat.
Az évek során Frenk meg a Fehérruhás emléke egyre áttetszőbbé fakult, másokkal vegyült, de a tárgyak valahogy átvészelték az idő pergését. A mellékvágányon ott időztek a rozsdás vagonok, néha beléjük költöztem, a hangszoró egyre suttogta Edith Piaf dalait és balettezni próbáltam, miközben az állomás neonfényei fakón csábították a lepkéket, de Kocsárdon akivel éjszakáztam, csak a "Nagycsütörtök"-öt ismerte és a sílécek tovább suhantak az időtlen világ peremén.
Tegnap pillanatra megállt a levegő rezegni, a forróság hullámzani a pohár kóla körül ... egy mondat tette és a folytatás: "Ott van a polcomon. Kéred? ... Adjam neked?"
Ma újraolvastam, a fedőlapot is. "Most már velem maradnak: a nagyapám, a hadnagy, Cinka, Veél, a varázsló."
Nehéz eldönteni mi változott a hangulatokban, mi más, mi ugyanaz. Érzem, hogy megváltozott az összkép. Fejlődtem, vagy elvesztettem magamból valamit? Jól van ez így? Mi lesz, ha egy napon arra ébredek, hogy felnőttem? Minden új volt és mégis a régi. A könyvek, az ilyenek, vigyáznak rám, segítenek és megsugják, hogy van még időm.
Vörösmarty Mihály: PETIKE
Bús mogorván ül Petike,
Ha ha ha!
Péter és bú! a mennykőbe,
Mi baja?
Anyja kémli hű szemekkel --
Jó öreg!
Azt gondolja, fiacskája
Tán beteg.
"Kell galuska, Peti fiam,
Eszel-e?"
"Dehogy eszem, dehogy eszem,
Ki vele. "
"Kell bor, édes szép fiacskám,
Iszol-e?"
"Dehogy iszom, dehogy iszom,
El vele."
"Kell-e sarkantyú csizmádra,
Petikém!
Kalpagodra toll s mentédre
Rókaprém?"
"Mit nekem toll, mit nekem prém,
Sarkantyú!
Ha szivemben, mint a róka,
Rág a bú!"
"Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
Biblia?"
"Mit nekem könyv, a beszéd mind
Szó fia.
Egy barátom van nekem csak,
A halál;
Az, tudom, hogy innen-onnan
Lekaszál."
"Az egekre! Peti fiam,
Meg ne halj:
Annyi benned a sohajtás,
Mint a raj.
Átidézzem tán Juliskát?
Láthatnád?"
Szól mogorván Péter úrfi:
"Hol van hát?"
Ármány-adta Péterkéje!
Még mi nem volt a bibéje!
Sem kalapja, sem mentéje,
Sem a sarkantyú zenéje,
Nem kell neki róka málja,
Sem a szomszéd bibliája;
Nem kell neki bor, galuska,
De bezzeg kell a Juliska,
Bár negédes és hamiska,
De vidor, szép és piroska.
Sem ehetnék, sem ihatnék,
Csak Julcsával nyájaskodnék.
"Ej Petikém, szép fiam, hát
Ez a baj!
Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
S meg ne halj.
Most takarodj iskolába,
Rosz fiú!
Meg ne lássam, hogy pityergesz.
Félre bú!
Iskolában a Juliskát
Elfeledd:
Isten éltet, tíz év mulva
Elvehet'd."
Ha ha ha!
Péter és bú! a mennykőbe,
Mi baja?
Anyja kémli hű szemekkel --
Jó öreg!
Azt gondolja, fiacskája
Tán beteg.
"Kell galuska, Peti fiam,
Eszel-e?"
"Dehogy eszem, dehogy eszem,
Ki vele. "
"Kell bor, édes szép fiacskám,
Iszol-e?"
"Dehogy iszom, dehogy iszom,
El vele."
"Kell-e sarkantyú csizmádra,
Petikém!
Kalpagodra toll s mentédre
Rókaprém?"
"Mit nekem toll, mit nekem prém,
Sarkantyú!
Ha szivemben, mint a róka,
Rág a bú!"
"Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
Biblia?"
"Mit nekem könyv, a beszéd mind
Szó fia.
Egy barátom van nekem csak,
A halál;
Az, tudom, hogy innen-onnan
Lekaszál."
"Az egekre! Peti fiam,
Meg ne halj:
Annyi benned a sohajtás,
Mint a raj.
Átidézzem tán Juliskát?
Láthatnád?"
Szól mogorván Péter úrfi:
"Hol van hát?"
Ármány-adta Péterkéje!
Még mi nem volt a bibéje!
Sem kalapja, sem mentéje,
Sem a sarkantyú zenéje,
Nem kell neki róka málja,
Sem a szomszéd bibliája;
Nem kell neki bor, galuska,
De bezzeg kell a Juliska,
Bár negédes és hamiska,
De vidor, szép és piroska.
Sem ehetnék, sem ihatnék,
Csak Julcsával nyájaskodnék.
"Ej Petikém, szép fiam, hát
Ez a baj!
Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
S meg ne halj.
Most takarodj iskolába,
Rosz fiú!
Meg ne lássam, hogy pityergesz.
Félre bú!
Iskolában a Juliskát
Elfeledd:
Isten éltet, tíz év mulva
Elvehet'd."
2008-08-14
Az Én csillagom
Hullócsillagok, az ég előadást tart, mindenhol hirdetik. Sóhajtva bámulom az éjszakai szürkeséget. Fényszennyezésnek hívják, ha jól tudom. Olyan a hangulat mint ködös októberi délutánon. Egyedül a hőmérséklet cáfol meg, valamint a szembeni torony látványa. Cigaretta, konyakos tea, Jánk Károly versek, gyertyafény, szunyogok. Minden megvolna a hangulathoz. Csupán a csillagok hiányoznak a végtelenségből. A nagygöncöl három kerekét látom talán, az is lehet, hogy a Kassziopea egy része. Végülis, ennyibe bármit bele lehet képzelni.
Eszembe jútnak a falusi éjszakák, ahol a tejút mentén haza lehet találni. Élesen rajzolódnak ki letünt korok meséi. A hölgy fejjel lefele többezer éves karosszékében mindig elragadott nevének szépségével. A fiait örző tyúk meg a göncöl, amely néhol medve és többezer társuk szikrázzák tele a szurokfekete boltívet. Meg az a kis csillag, elöttem volt mindig a hazafele úton. Zöld, meg piros, meg fehér. Először azt hittem repülő, de feltünt mozdulatlansága. Soha nem néztem meg mi is az? Távoli nap, vagy közeli bolygó? Nem akarom tudni. Addig meséket lehet fűzni hozzá. Kineveztem az Én csillagomnak.
Azt az eget nem láttam máshol viszont, bármerre vitt utam. Ez az a hely, amelyet az egéről is meg lehet ismerni. Ehez az éghez hasonlítom mindig a többit. Ezt a szürkét is, amely elébem folyik. Ettől még kihangsulyozottabb silánysága. De nézd csak. Az a repülő … ott … az amelyik áll … nem is repülő … egyenesen arra nyílik a teraszom. Ha elég későig nézem az eget, a torony fölé emeli a csillagom. Úgy érzem magm mint a kis herceg. Jön, hogy szétkiabáljam: “-Nézd csak, az ott az én bolygóm. Éppen fölöttünk... De milyen messze van!!”
PS: Ha valaki eddig kihagyta itt megtalálja.
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
Eszembe jútnak a falusi éjszakák, ahol a tejút mentén haza lehet találni. Élesen rajzolódnak ki letünt korok meséi. A hölgy fejjel lefele többezer éves karosszékében mindig elragadott nevének szépségével. A fiait örző tyúk meg a göncöl, amely néhol medve és többezer társuk szikrázzák tele a szurokfekete boltívet. Meg az a kis csillag, elöttem volt mindig a hazafele úton. Zöld, meg piros, meg fehér. Először azt hittem repülő, de feltünt mozdulatlansága. Soha nem néztem meg mi is az? Távoli nap, vagy közeli bolygó? Nem akarom tudni. Addig meséket lehet fűzni hozzá. Kineveztem az Én csillagomnak.
Azt az eget nem láttam máshol viszont, bármerre vitt utam. Ez az a hely, amelyet az egéről is meg lehet ismerni. Ehez az éghez hasonlítom mindig a többit. Ezt a szürkét is, amely elébem folyik. Ettől még kihangsulyozottabb silánysága. De nézd csak. Az a repülő … ott … az amelyik áll … nem is repülő … egyenesen arra nyílik a teraszom. Ha elég későig nézem az eget, a torony fölé emeli a csillagom. Úgy érzem magm mint a kis herceg. Jön, hogy szétkiabáljam: “-Nézd csak, az ott az én bolygóm. Éppen fölöttünk... De milyen messze van!!”
PS: Ha valaki eddig kihagyta itt megtalálja.
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
2008-08-13
Elképzelt 0,(0)1
------
Előzetes itt.
------
Most már fel kell állnom innen, mennem kell. Csak megfeszíteni az izmokat míg fel nem emelik a testem. Megteszem. Meg tudom tenni.
Ajtó ... kilincs ... nyit ... kilép ... becsuk ...
nagyon egyszerű mozdulatsor, ezerszer elismételt, most miért nehéz? Ez váratlanul ért. Miért töröm magam? Csak pénzről szólt az egész, kapcsolatok kiépítéséről, cserében mosolygós szexért. Megvan amit akartam, tvább kell lépni. Tudom ki lesz a következő. Most meg minek bizonygatom magamnak, hogy ezt kell tennem? Bizonyítani csak Ő szokott. Néha még az ágyból is felkelt és a papírjai közé ült. Hülye melómániás. Otthagyott egyedül aludni, inkább idióta jelekkel firkált tele óriás papírhalmokat. Nem is tudom honnan volt energiája reggel elöttem ébredni és megfőzni a kávémat. Ő soha nem kávézott. Egyetlen ünnepnapot sem felejtett el. Mindig pontos indőközönként bejelentett a kozmetikában, fodrászaton. Ő szólt, mikor kell mennem az éves orvosi ellenőrzésre. Lovagolni vitt, pedig csak futólag említettem, hogy rég szeretnék. Ismerte az összes bogaraimat. Az ajtócsukódásból érezte, épp hogyan kell beszelni velem. Csak az a hülye szám, nullaegészkilencaszakasz. Már éjjel is erről álmodom.
Kisasztal. Itthagyom a kulcsokat, úgysem jövök vissza többet. Nem akarok. Nem szabad akarnom! Itt hagyom a kulcsokat és elmegyek. Ilyen egyszerű. Miért kell ebbe beleizzadnom? Miért szorít a cipőm? Miért akadozik a lélegzetem? Jólesően síma a hideg. Vajon az esőkabát is érzi a padlót? És a ledobott cipő is? Azt érzik, amit a talpaim? Majd végigtapogatom velük a nedves lépcsőt, a vizes feljárót és hagyom az esőt csorogni bőrömön. Majd. Elöbb még az ezerszer elismételt mozdulatsor. Menni fog. Még emlékszem rá.
Ajtó ... kilincs ... nyit ... becsuk ...
Előzetes itt.
------
Most már fel kell állnom innen, mennem kell. Csak megfeszíteni az izmokat míg fel nem emelik a testem. Megteszem. Meg tudom tenni.
Ajtó ... kilincs ... nyit ... kilép ... becsuk ...
nagyon egyszerű mozdulatsor, ezerszer elismételt, most miért nehéz? Ez váratlanul ért. Miért töröm magam? Csak pénzről szólt az egész, kapcsolatok kiépítéséről, cserében mosolygós szexért. Megvan amit akartam, tvább kell lépni. Tudom ki lesz a következő. Most meg minek bizonygatom magamnak, hogy ezt kell tennem? Bizonyítani csak Ő szokott. Néha még az ágyból is felkelt és a papírjai közé ült. Hülye melómániás. Otthagyott egyedül aludni, inkább idióta jelekkel firkált tele óriás papírhalmokat. Nem is tudom honnan volt energiája reggel elöttem ébredni és megfőzni a kávémat. Ő soha nem kávézott. Egyetlen ünnepnapot sem felejtett el. Mindig pontos indőközönként bejelentett a kozmetikában, fodrászaton. Ő szólt, mikor kell mennem az éves orvosi ellenőrzésre. Lovagolni vitt, pedig csak futólag említettem, hogy rég szeretnék. Ismerte az összes bogaraimat. Az ajtócsukódásból érezte, épp hogyan kell beszelni velem. Csak az a hülye szám, nullaegészkilencaszakasz. Már éjjel is erről álmodom.
Kisasztal. Itthagyom a kulcsokat, úgysem jövök vissza többet. Nem akarok. Nem szabad akarnom! Itt hagyom a kulcsokat és elmegyek. Ilyen egyszerű. Miért kell ebbe beleizzadnom? Miért szorít a cipőm? Miért akadozik a lélegzetem? Jólesően síma a hideg. Vajon az esőkabát is érzi a padlót? És a ledobott cipő is? Azt érzik, amit a talpaim? Majd végigtapogatom velük a nedves lépcsőt, a vizes feljárót és hagyom az esőt csorogni bőrömön. Majd. Elöbb még az ezerszer elismételt mozdulatsor. Menni fog. Még emlékszem rá.
Ajtó ... kilincs ... nyit ... becsuk ...
Gáz van
Baby Gabi : Forró nyár
2008-08-12
Mámor
Keserves-édes bódulat tölt ki, agytekervényeim egymásba kapaszkodva lebegnek az üres sötét felett, mellém kuporodsz, megfogod a kezem és múlt szerelmedről mesélsz, elhessegetlek magamtól, arrébb húzódsz és elhallgatsz, bőröd illata betölti a levegőt, elfújom, megpróbállak leírni, nem sikerül, a messzi tengerekre, hegyekre gondolok, amikor elfelejtettelek, mégsem feledlek, szemed fényénél maszatolom a sorokat, becsapsz, megint közelebb lopózol, hogy mellettem sirasd a múltat, vitatkozom, elkergetlek, nem kellesz, unlak, már nem félsz feltörő dühömtől, körüllebegsz, belémivódsz, te ellenörzöd szívverésem ritmusát, a tücskök dalát hallgatom, velük rezgem, velük lélegzem, gomolyogsz, az esti dallam ritmusára lejted táncod, így küzdök veled, emlékeddel, önmagammal.
Aludni megyek, hátha nem álmodom veled.
Aludni megyek, hátha nem álmodom veled.
Gyöngyszemek
Mint üveggolyók gurulnak elém az elmúlt napok, belsőjükben kis színes karcolatok. Szikrákat szórnak, az emlékezés színes zuhatagát. Átlátszó vizek apró hullámokkal, pár méterről is tisztán kivehető éles kövekkel, halrajok, a kövekre tapadó tengeri sünök, rákok a repedésekben, számomra ismeretlen élőlények sokasága, pálma- és fenyőfák együttese tünik elő a síma buborékokban. Még együtt lélegzem a fák suttogásával, még zsibog a lábam a gyaloglástól, még érzem tenyeremben a kövek érintését. Még friss az álom, melyben hozzám simulnak a halak, ha elég türelmesen olvadok mozdulatlanságba míg megszelídülnek, a bokám köré fonodó sós hideg örvényben megcsókolják a bokám, majd szégyenlősen tovasiklanak. Szerelem illattal tele a levegő és magányos őrültek boldog sikolyával.
Magamhoz öleltem a köveket és titokban szeretkeztem velük. Egy cafatnyit elloptam és vadidegenbe hoztam magammal emlékül. Az emberek mindig belőlem visznek el búcsúzáskor, lelkem darabkáit hurcolják magukkal. Csak a föld ad sírás és ígéretek nélkül. Elvisel, megtűr a hátán, szeretve betakar és ad ... minden ponton, ahol még nem fojtottuk meg.
Magamhoz öleltem a köveket és titokban szeretkeztem velük. Egy cafatnyit elloptam és vadidegenbe hoztam magammal emlékül. Az emberek mindig belőlem visznek el búcsúzáskor, lelkem darabkáit hurcolják magukkal. Csak a föld ad sírás és ígéretek nélkül. Elvisel, megtűr a hátán, szeretve betakar és ad ... minden ponton, ahol még nem fojtottuk meg.
Re
Második napja neonfény, billentyüzet, légkondi. Ermetikusan el vagyok zárva a kinttől. Tegnap egészen furának hatottak az útmenti poros virágok, az újságos bácsi, a metró közelgő fénye, a sánta kutya a feljáró ajtajában. Mára már természetesebb, csak dolgozni nem bírok még. Gyöngyszemeket melengetek.
2008-08-10
Feelin'
In Transit feeling. Utaztunk, át, Horvátországon, egymás életén. Most már csak út van még hátra. Hosszú, hazafele, fárasztó.
Zöld volt ez a kirándulás, meg kék. Nehéz elképzelni, hogy ennyi árnyalata él a zöldnek a kék bolygón. Itt találkoznak. Mind. Életre keltik az érzékeket.
Még itt vagyok, még friss és zavaros az emlékezés, már ébredezik az irodaillat. Letekert gomolyag az elmúlt hét. Napnyi gyöngyszemeket fűztem a szálra, minden üveggolyóban egy kép. Egyformán zöldek, kékek, melegek. A kis medalionban egy tengerparti séta fenyőillattal és tengerzúgással. Ha kiteljesedik a várakozás-kapocs, szuvenírként a nyakadba akasztom.
Zöld volt ez a kirándulás, meg kék. Nehéz elképzelni, hogy ennyi árnyalata él a zöldnek a kék bolygón. Itt találkoznak. Mind. Életre keltik az érzékeket.
Még itt vagyok, még friss és zavaros az emlékezés, már ébredezik az irodaillat. Letekert gomolyag az elmúlt hét. Napnyi gyöngyszemeket fűztem a szálra, minden üveggolyóban egy kép. Egyformán zöldek, kékek, melegek. A kis medalionban egy tengerparti séta fenyőillattal és tengerzúgással. Ha kiteljesedik a várakozás-kapocs, szuvenírként a nyakadba akasztom.
Subscribe to:
Posts (Atom)