Magyarok Bukarestben

Történet1:
Ma este is kimentem görizni. A látszat csal! Ha jó idő van, szoktam. De ma úgy tünt, merő bosszuság lesz az egész kiruccanás. Az útvonal a megszokott, először is a Kiseleff parkig. Az egyik járda macskaköves, a másikon autó autót ér, de valahogy sikerül elférni. A gond ott kezdődött, mikor megláttam a csöveket. Keresztül kasul voltak húzva a járda fölött, azt kívántam, bárcsak tudnék kézen járni. Rendesen időbe telt, mire sikerült átbógenezni közöttük. A park zsongott, mosolyt csalt az arcomra a sok csöppség. Utat talált felém a sugárzó öröm. Már éreztem magamban a megfeszülő izmokat. A Herăstrău parkig egy széles, egyenes járda vezet, álltalában üres. Ott neki lehet veselkedni a nyolc keréknek ... álltalában üres ... a mai nap nem esett ebbe a kategóriába. Kerülgettem az embereket és nagyon mamlaszul éreztem magam. Már a Herăstrău sétányaival kapcsolatban sem tápláltam különösebb reményeket. Jól tettem. Dugig volt lézengő emberekkel. Csak kóvályogtam céltalan ... s íme ... egy teljesen üres sétány. Illetve majdnem teljesen ... A túlsó végében egy hölgy gurult, ő is görkorcsolyán. Egymagában véve, ebben nem volt semmi különös, de az, ahogyan csinálta ... Tökéletes pontossággal tempózott: lök, gurul, vált, lök, gurul, vált ... mintha egy titokzatos dallam ütemét követte volna. Minden ütem végén hosszan gurult egyik lábán, mielött a váltás jött. És mindezt felemelkedve, nem behajlított térdekkel. Ilyet még életemben nem láttam. Lenyűgöző volt. Annyira belefeledkeztem a nézésébe, majdnem természtesnek tünt, amint jobb lábát hátrahajlíva a feje fölé emelte, két kezével megfogta a kerekek között a vázat, miközben merevnek tűnő bal lábán továbbgördült. Mire feleszméltem, közönséges pozicíóban eltünt a kanyar után. Teljes erőmből hajtottam, de amikorra a kanyarhoz értem, eltünt a tömegben.
Mérgemben a másik irányban indultam tovább, hazafele. Üres sétány! Csak egy kóbor kutya nyújtozott lustán a szélén. Megint nekifutottam, de a lélegzetem is elállt, mikor felszökött és ugatva utánam vetette magát. Felemelkedtem és hátrafele nézve fixíroztam az állatot. Lassítani nem volt időm. Feladta! Megfordult és eloldalgott. Lehet csak megijesztettem. Eszembe jútott, hogy jó lenne előre is bambulni. Épp idejében, alíg tudtam kikerülni a szembe jövő három srácot. "Kis mosolygós!" kiabált utánam az egyik. Na ettől viszont elvesztettem az egyensúlyom, kis híján feltöröltem a földet. Mindenre vártam volna, csak arra nem, hogy magyarul fognak utánam kiabálni. Lázasan pörgött az agyam. Milyen képet vágnának, ha visszaköszönnék, hogy "Szióka!"? De mire visszanyertem az egyensúlyom, a kialakult távolság döntött helyettem. Hazagörögtem válasz nélkül.

Történet2:

Ez kicsit "viccesebb". Történt egyszer, hogy a lánytestvérem meglátogatott. Kimentünk szájtátni szombaton. Délután hazafele a metrón egy csapat magyar gyerekbe botlottunk. Leültünk közel hozzájuk és én élveztem a hangulatot, a szózuhatagot. Egy szigorú tanárbácsi szólt közbe időnként, ha már túl nagy volt a lárma. Ott szálltak le, ahol mi. A gyerekek nagy sebbel-lobbal rohantak fel a mozgólépcsőn. Mire én az aljába értem a zsibongás már nagyon fentről hallatszott. Majdnem a kijáratnál voltunk, a csoportot rég elvszítettük szem elől, mikor a tanárúr megszólított. Románul kérdezte, nem tudom-e merre kell menni X fele. Legszebb mosolyom öltöttem magamra és meglepetésnek szánva válaszom, magyarul mondtam, hogy "Nem tudom.". Az úr elvörösödött, idegesen kiabálni kezdett: "Menj az anyád p[cenzúrázva]a hülye!!!", majd sarkon fordult és elviharzott.
Arra tippelek, azt hitte, csak ezt a két szót tudom magyarul és most gyakorlatozom.