Mese

Kis pöttyös ruhában, óriásira nyílt szemekkel vettem tudomásul, hogy otthon hagynak. Egyedül. Egész délután. Teljes jogú házfő lettem több órán át. Akkor még nagyon sok volt több óra. Minden napba belefért volna egy fél élet. Kattant a zár és máris éreztem a szbadság édes zamatát. De most valahogy másképp telt az idő. Észrevétlen lejárt a délutánom, settenkedve elbújt a nap és lábujjhegyen megjött az éj. Az éjjel együtt nem jöttek meg a szüleim. Félni kezdtem ... majd egyre jobban. És bátornak kellett lennem. Még mindig én voltam a házfő. Felelőséggel tartoztam a rám bízott tárgyakért. A konyhában vertem tanyát. Beszűrődött némi fény a szomszéd lakásból, így ki tudtam venni a körvonalakat és nagyon vigyáztam rájuk. A szobára gondoltam közben, a babámmal az ágyon. Tudtam, hogy ő is fél egyedül. Ki kellett volna hozni. Lett volna egy biztos pont az elmosodó árnyak között. Úgy vigyáztam a tárgyakra, mégis valami nem volt rendjén. Mintha megnőttek volna. De már ebben sem lehettem biztos, a szomszéd lakásban lefeküdtek. És már bátor sem voltam ... elpityeredtem. Eszembe jútott Erzsi mama, ahogy főz, sürög-forog a konyhában, ebben a konyhában. Azután Rebus mama és a húsleves illat. Lehet álmodtam. Nem volt nálam zsebkendő, szipogni kellett ... Még nem értem fel a villanykapcsolót. Azt hiszem ez az első emlékem a Magányról.