Nem akarok

... úgy élni, hogy észrevétlen elmegy mellettem az életem.
... nem működő kapcsolatokat kínozni.
... a magánytól félni.
... lehetőségeket elhalasztani.
... várni valamire ahelyett, hogy elébe mennék.
... átaludni vagy átzabálni az életet.
... tűnő perceket kergetni.
... elfordulni, ha süt a nap.
... könnyezve nézni vissza egy mosolyra.

Mégis néha ezt teszem. Hagyom magam nem nyúlni a dolgok után, nézni a múló perceket és elengedni őket. Nyálkás lesz a holnap, a ma, a tegnap, sikamlós semmi. És félelem tölt el, hogy ez már csak örökre ilyen marad. Rettegek, hogy vége lesz értelmetlenül. Máskor úgy érzem, ennyi több volt mint elég. Mindent összegyűjtöttem, amit csak lehetet, mindent elvettem, amit elértem. Behunyhatom a szemem úgysem süt másként a nap ma sem. Egyéb meg nem is jöhet. Nem reszelem a köteleket, nem is bogozom őket. Nem harcolok csak mert így képzelem el a boldogságot. Nem képzelem el s jöjjön ami érkezik. Nem álltatom magam mégis csalódok, nem hazudok többet és nem szítom a vak reményt. Megyek amerre az ár sodor. Ajtót nyitok ha bekopogsz. Hangtalan az ajtó elött hiába ácsorogsz. Enned adok ha éhes vagy, maradhatsz, ha akarsz, ha akarom, az ajtót azért nyitva hagyom. Álmát nem őrzöm senkinek. Sem magamnak, sem másnak. Most legyen vége? Vagy még várjak vele? Nem kédezek és nem válaszolok. Ne nézz így rám. Mondd, ha mondanivalód van. Ha nem, hát fordíts hátat. Megteszek mindent, amire kedvem s erőm futja. A többit hagyom az útókorra. Tartom a lantot, de nem zenélek rajta. Furcsa tünemény, mire észbekapsz hétköznapi szürkeség. Hideg az ágy, ahova fektetlek álmaid hajszolni. Majd izzadva hagylak benne ébredni jeges verejtékben. Ha bántani mersz. S te legyél az első kődobáló. Szétszórom magam s elítélhetsz. Csináld utánam jobban te, ha tudod. Nem kéred a bőrőm, látom. Akkor őrizd másokra az átkod. S rohanj ha szemem zöld szikrákat szór.