Még egyszer alámerültem a habzó hullámok alá. Oda, ahol a víz sodrása erő s a napnak fénye halovány ismeretlen. Nem félek. Ez is az én sorsom, átkom, áldásom. Szemem hozzászokott a sűrű kavargáshoz. Felhoztam a fekete gyöngyöt mint már annyiszor másokét is. Kezedbe tettem és reménykedve vártam elutasító szavaid, de ezredszerre sem jöttek.
Állok némán és üresen újra. Hány ember? Hány élet? Hány lélek még? Hogy fogok ezekről felelni egyszer? Azt hitted te is, felszabadítottalak, mikor az átok bilincsét rád vertem. Mit fogok mondani, ha a végén kérdőre vonnak? Hogy fogom elmagyarázni, hogy mindig reméltem? Hittem, hogy inkább a fehér virág kell majd egy jégbarlang mélyéről.
Ők meg szépen sorban lánccá fűzték körém a tüzes golyókat, mielőtt szélnek eresztettem mindahányat.
No comments:
Post a Comment