Kócos

Eme fedőnév alatt él a tengerimalacom. Mivel nem hagyhattam magára két hétig, hazavittem magammal. Csakhogy másodikán rámjött a mehetnék és falura nem jöhetett velem. Túlzottan sok a veszélyes tényező: macska, kutya. (Egy hörcsögöm már megbánta évekkel ezelött, hogy megismerte azt a csodás helyet. Vagy nem is volt ideje bánni?) Anyukám bevállalta, hogy rendezi egy hétig, majd utána megyek, pedig nem szereti a szőrös állatokat a házban. El is hoztam tegnap. Már hiányolják is otthon.
Furcsa, mennyire meg tudunk szeretni bármit/kit, főleg ha a gondoskodásunkra szorul. Megszokjuk a napi tevékenységet, a gondolatot, hogy vigyázunk valamire/kire, hogy szüksége van ránk. A majdnem hálát, amit valahogy kifejez. Eggyel több ok arra, hogy van értelme, van valami amiért vagyunk. Megszokjuk és megszeretjük. Hol a határ?
Elsiratjuk amikor elveszítjük. Ez a mondat nem egészen igaz. Siratjuk magunkat, amiért elvesztettük. Egy okkal kevesebb lesz. Az utolsó elvesztésekor jön, hogy letegyük a lantot, lehet le is tesszük. Mert hát minek tovább, semmi értelme.
Persze fordítva is történhet. Megszeretjük, aztán megszokjuk. "A megszokás nagy úr!" mondják az öregek. Ugyanaz a kérdés dereng: Hol a határ? Szerelem, szeretet, megszokás ... nem szomorú ez így kicsit? Boldogok, akik nem értik a megszokás erejét, boldogok, akik szeretetként é(rzéke)lik meg.
Olyan kevés tekintetben látom sok idő után is az igazi szeretetet és még kevesebben a továbbmenni akarást csőd esetén. Miért nem elég nekünk a továbbhoz önmagunk szeretete?
Jól elkalandoztam.