Először csak szétáradó vitalitása szökött szembe, mikor behozták az ajtón. A fényt félig elnyelő csillár sem mosta szét rajta a szineket. A sok zöld közé bujtatott pirosat, az éles ellentétet. Megérinteni. Hozzáérni. Érezni simaságát. Egyre sürgetőbb lett a belső hang. A bársony, a selyem, a szatén nem csak hullásáért, fényéért szép. Az érintés. Hűs, majdnem lélegző patakvizet simogatni lehet ilyen érzés. Egyetlen ujjal érintettem meg először, lassan, meghagyva az idegszálaknak minden élvezetet és időt az érzékelésre, miliméterről miliméterre haladva a levél hegyétől a szárhoz közeledő rész finom hajlatáig.
Most ott áll a tévéasztal sarkán, enyhén az ablak fele hajolva. Tavaszt hírdet a recsegős télben. Minden este inni adok neki, ő meg cserébe pompás pirosakat kacsint és nyársugarat lövell. Cseppet sem haragszik, hogy még mindig nem tudom milyen virág a neve.
No comments:
Post a Comment