Elhittem egyszer, hogy a fájdalom megedzi az embert. Most csak azt látom, amint apró darabokra szedi. Elkeseredve próbálom egymáshoz ragasztani a széthulló cseppeket, de szétfolynak ujjaim között. Ha meleg lenne s napsütés ... Talán felszáradna az óceánnyi súly, könnyű fehővé válna és lenne erőm tisztára mosni a szelet, megsimogatni a csupasz ágakat, csókot lehelni a dombok homlokára.
De jég fedi a hegyek ormait s darabjaim céltalan görögnek a süvítő viharral elvegyülve. Nincs árnyék, sem fény, csak mozdulatlan hideg sötét.
2 comments:
Mivan?
Mi baj?
Tavaly ilyentájt nagyon hiányzott a nap ...
lehet csak ennyi
craving for the sun
minden ertelemben, atvittben is
Post a Comment