Hétvégi mese

Semmire sem várok hangulattal mentem be. Valamikor sokan jártunk erre a helyre, mindig ismerős arcok mosolyogtak, néztek, bambultak sörgőzös szemmel, vissza rám. Nem is ez a hely volt, egy másik, csak a neve volt hasonló. Az a vízparton volt, később hajót is építettek a part mellett. Ez csupán egy telezsúfolt pince. Ismeretlenek, sok a nagyon fiatal. A hangulat viszont hasonlít. Pocsék másolat. Most is mosolyok, pillantások, homályos szemek. A sör, meg az új divat, a shot. A menő lányok is azt isznak. Meg az a nézés, ott, a fotelek mellett. Nem ismerem. A lányok sem igazán változtak, csak burkolat meg a vakolat. Kicsit. Ebben a fénybennem látom a szeme színét, de átható a tekintete. Kellene emlékeznem rá valahonnan? Arra vár köszönjek? Jó az arcmemóriám, kell a szakmámhoz. Nem emlékszem, hogy láttam volna már. A két kis csaj, észveszejtő, ahogy kínálják maguk. Ismerősök! Mosolyra vált az arcom, ez automatikus, tanult reflex.
-Jó estét hölgyeim! Jó látni titeket.
Ezek az emberek mint valami barmok. Nem lehet nyugodtam megállni sehol. Letaposnak, fellöknek. Hagyjátok már abba ezt az idétlen ugrabugrálást. Lássuk csak azt a két felkínálozó kislányt. Elütni a ma estét legalább elég lesz? Vajon az a másik, az amelyik úgy néz, hány éves lehet? Már nem tini, de nem sokkal több. Minek kell mindig elforduljon, ha visszanézek? A szőkével próbálkozom. A feketét úgyis fűzi egy idióta és a presztizsem is ezt követeli inkább. Hülyére fogom unni magam. De legalább nem fársztja le az agyam okos kérdésekkel, a többiek pedig békén hagynak. Hogy lehet ennyi vonagló mozdulatot végrehajtani tánc közben? De legalább nem néz, amíg táncol. Lehet mégis fiatalabb, mint amennyinek tünik. Meg kellene nézzem az arcát még egyszer, de nem lehet, ha így háttal áll. Mintha vér helyett a zene keringene benne. Miből vannak a csontjai? Ilyen mozdulat nincs is. Még az ágyban sem. Ha visszamegyek az ismerőseimhez, megint szembe kerülünk, megnézhetem az arcát. Nehéz átküzdeni magam az izzadó tömegen. Na tessék, erre megint megfordul, újból háttal áll. Te lány ez nem egy vallás, csak tánc. Visszamegyek a szőkémhez, arról legalább tudom, hogy unalmas.
- Táncolni? Na jó, gyere.
Ilyen nincs, akármerre megyek,ebbe a lányba botlok. Sötét szeme van, de ebben a féyben a kék is látszhat feketének. Az arca, az megint kiesett. A francba! Legközelebb az arcát nézem meg. Nincs kedvem lógatni magam s közben úgy tenni, mintha táncolnék.
- Iszol valamit? Gyere, van két szék üresen a bárpult mellett.
Már megint lököm a szöveget ezerrel. Tudom, felét sem érti. Még hogy nem fog lefárasztani. Mindjárt visszajön. Meg kellene mondanom neki, ne siessen, addig kifújom magam. Narancslevet? Ez a csaj normális? Minek jön ilyen helyre azzal a tekintettel vonaglani s narancslevet inni? Ennek sehogy sem itt a helye. S megint nem látom az arcát. Pedig ha egyenesen állna. Ilyen kifacsarodott pozicióban nem is lehet megfigyelni semmit. Mit bámul olyan erősen? Nincs is ott semmi! Miért nem szóltam, hogy ne siessen vissza?
- Oké, folytatom ...
Fel kellene kérnem azt a fura lányt táncolni.
- Persze, mert ... ez előrelátható következménye ... a gazdasági evólúciós paraméterek ... során kialakult ...
Ha még egy marhaságot kérdez én is valami hülyeséget válaszolok. Szerencsére nem sokat kérdez. Inkább hallgat. Próbált egy ideig úgy tenni mintha értené, édes volt. Most már csak az odafigyelés látszatát igyekszik fenntartani, többre nem futja. Alíg pár ember lézeng már. Hazamenni. Ezt most elkísérjem? Majd taxiba ültetem. Vajon hova járnak az érdekes lányok ebben a városban? Élnek itt? Vagy kivándorolt az összes? Az olyanok, akiket érdemes hazakísérni, csak azért, hogy még tíz percig láthasd a mosolyát, a keze mozdulatát, a szemeit. Rácsodálkozz a világra az ő szemével? „De hol van már a tavalyi hó?”

folytatás ...