Visszasírni a komunizmust

Avagy komment az alábbi bejegyzésben belinkelt cikkhez.
Én még aránylag fiatal vagyok ahoz, hogy arra az időre nagyon jól emlékeznék, de abból ami felrémlik, nem értem, mit lehet visszasírni, azon kívül, hogy “fiatalok voltunk”. Amire én emlékszem azok az óriási sorok tejért, meg csirkeaprólékért, a miniatűr csokicsodák, amelyeket edzésen kaptunk egy hónapban egyszer (most már nem enném meg, de akkoriban az üzletben nem lehetett kapni, tehát csoda számba ment), stb. Most már kacagva mesélem a banánnal való ismerettségem történetét, de akkoriban egyszer megkívántam és az egész család egy napig vadászaton volt, amíg szereztek nekem egy példányt belőle. Az is zöld volt és a nagy felhajtás után bejelentettem, hogy én ezt nem szeretem. (Még azt sem tudom elképzelni, hol sikerült fényképet látni, talán a Micimackó-ból szereztem tudomást róla.)
De a legnagyobb baj nem is ez volt, hanem az állandó félelem, amiben éltünk. És Isten ments, hogy ha valakinek eszébe jútott felsőfokú végzettséggel rendelkezni és gondolkodni is. Hát azt a részét semmi képp nem kérem vissza.
Persze vannak kellemes gyerekkori emlékeim, de annak semmi köze az akkori világhoz, vagy ha igen, hát az olyan, hogy “Bezzeg a mi időnkben!”. De bezzeg az anyukánmak csak egy babája volt és akkor tudott is rá vigyázni, meg a bezzeg nagyi idejében nem is volt csak olyan amit az öreganyó csinált rongyból és bezzeg a nyanyó idejében még a cipő is nagy cikk volt … akármilyen érdekesek ezek a történetek, nem kérek azokból a bezzeg időkből. Jól vagyok az internetemmel, meg a metróval, “non stop”-pal és azzal, hogy itt elmondhatom kereken a véleményem, nem kell félnem, hogy utánam jönnek és bevisznek.