Menekülés

Napok óta nem lehet hozzámszólni. Az, hogy ingerlékeny vagyok, gyenge kifejezés. Kiabálok, csapkodnék is, adjatok egy boxzsákot. Úgy érzem magam, mint kisgyerek, aki nem aludhat többet a plüssmacijával. Hogy mitől van ez az állopt? Nem tudom. Nem merem tudni. Akarok-e beszélni róla? Nem. Magammal nem merek. Emberek közé mennék. Vagy inkább bezárkóznék egy üres szobába, behúznám a zsalugátereket is. Ébren csikorgatnám a fogaim, mint mások álmukban. Nehezen alszom el, ha sikerül teljes önkívület. Nem emlékszem mit álmodtam, fáradtabban kelek, mint ahogy lefeküdtem. Nem forgolódom, még csak meg sem, az elalvás poziciója az ébredédsé is. Futnék a hegyeknek. Már megint menekülök. Tudom, hogy ez a költözés csak egy újabb menekülés. Remény nélküli, mint a többi is. Meddig még, miért és mitől?