Álom

Pontosan be tudom határolni a pillanatot, amikor megtörtént. A mozdulat töredéke, ahogy a fülem mögé simított egy nemlétező hajtincset. Mióta ismer, soha nem volt hosszú a hajam. Pedig az a párbeszéd már már évekkel azelött elhangzott.
- Nem!
- Úgyis tudom, hogy az a nem, igen.
A harisnyára reccsenve született a hasadás. Csillagos volt az ég és zöld illatú. Fojtott a küzdelem hangja és néma a beletörődés. Csak a nyárikonyha deszkái viszhangoztak ellopott hangokat az elmúlt percből.
- S te ezt, így, élvezed?
A megfagyott zihálás emlékeket ébreszt. A pillannatét, a légnyomásét, mikor az ütés súlya alatt átestem az asztalon. Mégsem akartam elmenni, de valaki elhurcolt. Ezúttal nem mozdulatokba, monológba fullot. "Hülye picsa!" Akkor is elkezdődött. Mikor nem fájtak a szavak. Már rég morzsát kutató galambokká váltak, most meg azt suttogják, elhessegettem őket. Éhhalálra kárhoztam a kövér hold fényében.
Sötéten jött, hűs vízzel itatta le a hasadások szélére alvadt sarat. Rendszeresen hányingerem lett estére. Nem AZ, hanem EGY élet tette. Sterilizált fehérben gyógyítottak ki belőle. Megsimogattak. Az ujjak nyomán a fájdalom leégette a bőrőm.
- Ne sírj. Ha megsiratod nem lesz nyugodt a lelke.
A cigányné mögött már csukódott az ajtó. Támogatni akartak, de egyedül is hazataláltam. Sokáig kísértett a négy fal között. Most már ritkán látogat. Én sem sírok. Virágot hoz. Nem vigasztal és nem ró fel. Csendben tünik el ha valaki lenyomja a kilincset. Ilyenkor felforr a levegő és önkivületbe zuhan.
Egyszer valaki mosolyogva ébresztett a gözölgő kávé felett, mielött végleg elment. Mint építőkockát rakosgatta elém az életet s megfojtották az emlékek.
Azóta nem próbálok értelmet találni a sörszagú cigarettafüst mögül kandikáló szemekben. Iskolás pontossággal mozdulom az ütemeket.
Néha fáklyalángot hoznak ajándékba, meg ősi dobpergést. Léket vágnak a révületbe, gyorsan gyógyuló sebet. Olyankor a dal végén megköszönöm a táncot, s úgy vonulok vissza a selymes ismeretlenbe.