Mint üveggolyók gurulnak elém az elmúlt napok, belsőjükben kis színes karcolatok. Szikrákat szórnak, az emlékezés színes zuhatagát. Átlátszó vizek apró hullámokkal, pár méterről is tisztán kivehető éles kövekkel, halrajok, a kövekre tapadó tengeri sünök, rákok a repedésekben, számomra ismeretlen élőlények sokasága, pálma- és fenyőfák együttese tünik elő a síma buborékokban. Még együtt lélegzem a fák suttogásával, még zsibog a lábam a gyaloglástól, még érzem tenyeremben a kövek érintését. Még friss az álom, melyben hozzám simulnak a halak, ha elég türelmesen olvadok mozdulatlanságba míg megszelídülnek, a bokám köré fonodó sós hideg örvényben megcsókolják a bokám, majd szégyenlősen tovasiklanak. Szerelem illattal tele a levegő és magányos őrültek boldog sikolyával.
Magamhoz öleltem a köveket és titokban szeretkeztem velük. Egy cafatnyit elloptam és vadidegenbe hoztam magammal emlékül. Az emberek mindig belőlem visznek el búcsúzáskor, lelkem darabkáit hurcolják magukkal. Csak a föld ad sírás és ígéretek nélkül. Elvisel, megtűr a hátán, szeretve betakar és ad ... minden ponton, ahol még nem fojtottuk meg.
No comments:
Post a Comment