Köszönettel Mónának avagy egy könyv boldog tulajdonosa

Mikor jöttél rá utoljára,hogy megváltoztál?
Lassan nyolc éve (tegnap pontosan utánaszámoltam) keresek egy könyvet. Lapjaira széthulló példányt, margójegyzetekkel tűzdelt oldalakat adtam kölcsön 1998-ban. Két évet reméltem, visszavártam. A várakozás cselekvéssé mosult. Keresésbe olvadt a feket csík a polcról, melyet ha elmozdítottam szinekké változott. Narancs-piros napfelkelte egy szövet száljai között, kékes-lila napnyugta a börtön rácsai mögül, sápadt körte fénye a mocskos ablakon túlról és millió más éltkép kandikált rám a borítóról. Határozott fehér betük hírdették kedvencem címét: BÚCSÚ A FILMTŐL és írója nevét: Vida Gábor, az emberét, akit nem ismertem és mégis, aki leírta magát, őket és engem. Olcsó kiadás, a lapok soha nem voltak igazán fehérek, nem is illett volna a lakókhoz. Az időjós nem látta volna tsztán a lejtőt, a sílécek biztosan elbuktak volna az aljba vezető suhanáson, Cinka mosolya megfakul, a sakkfigura árnyéka túl élesen körvonalazódna, Veél kezének reszketése jelképpé válna, SZ nem indulna útra a középpont felkutatására, megbomlott volna a teljes egyensúly a hófehér káprázatban, magával rántva fenyőfa helyett az egész könyvespolcot. Nem volt szabad fényes fehérre nyomni azt a világot, melynek megalkotója mintha érezte, hogy csak azok találhatják meg akik nem keresik, a kutató szemeknek láthatatlan. De már ez az érzés nem az övé, hanem az enyém. A központozást helyettesítő mosolyok és kézlegyintések között barátaim lettek a hangulatok, az is, amit az író ígért, mielött megkérdezte volna, hogy gondolkoztam-e rajta, mi a hangulat.
Az évek során Frenk meg a Fehérruhás emléke egyre áttetszőbbé fakult, másokkal vegyült, de a tárgyak valahogy átvészelték az idő pergését. A mellékvágányon ott időztek a rozsdás vagonok, néha beléjük költöztem, a hangszoró egyre suttogta Edith Piaf dalait és balettezni próbáltam, miközben az állomás neonfényei fakón csábították a lepkéket, de Kocsárdon akivel éjszakáztam, csak a "Nagycsütörtök"-öt ismerte és a sílécek tovább suhantak az időtlen világ peremén.
Tegnap pillanatra megállt a levegő rezegni, a forróság hullámzani a pohár kóla körül ... egy mondat tette és a folytatás: "Ott van a polcomon. Kéred? ... Adjam neked?"
Ma újraolvastam, a fedőlapot is. "Most már velem maradnak: a nagyapám, a hadnagy, Cinka, Veél, a varázsló."
Nehéz eldönteni mi változott a hangulatokban, mi más, mi ugyanaz. Érzem, hogy megváltozott az összkép. Fejlődtem, vagy elvesztettem magamból valamit? Jól van ez így? Mi lesz, ha egy napon arra ébredek, hogy felnőttem? Minden új volt és mégis a régi. A könyvek, az ilyenek, vigyáznak rám, segítenek és megsugják, hogy van még időm.