Folyt

Elhanyagoltam a blogom és elhanyagoltam az embereket magam körül. Meddig lehet elhanyagolni az embereket, mielött végleg kiábrándulnak, mielött megunnák, hogy minduntalan megpróbálnak visszarángatni a valóságba s mégis hiába?
Templomban kezdtem az évet. Hiszek és remélem nem tévedek, de nem szoktam a templom falai közzé vinni magam. Most jól esett. Ott messze ahol szilvesztereztem az új évet nem pezsgőbontással ünneplik, hanem énekkel. Pontban tizenkettőig harangoznak s temetik az óévet, majd megszólal a kórus, köszönti az újat. A prédikáció a két építészről szólt, egyik homokra, másik sziklára ... gondolom régi ismerős történet. Nekem mégis valami egyéb ... valami más ... szólt. Vagy csak elhangzott. Hogy nem egy év kezdődik, hanem egy egész évtized. Lehet tervezni egy évre vagy lehet a következő évtizedre. Furcsa mód a - lehet nem tervezni - opció nem hangzott el.
Építhetünk homokra, kőre, levegőbe. Ki-ki belátása szerint. Vagy egyszerűen nem építünk. Miért furcsa ez? Persze, nem ok nélkül nem építek. De talán okot találni a legegyszerűbb.
Nem érzem a késztetést az építkezésre. Ettől még lehetek normális. Vagy nem? Mi van ha csak egyszerűen nagyon nő vagyok? A falak felhúzása férfi munka. És a leontása is. Szeretek otthont csinálni a csupasz falakból. Nekem ez a szerepem. Akkora nagy baj ez?
Nem kívánok tervezni csak azért, hogy felrugjak mindent mert valami épp eszembe jút. Megtehetem. Még meg. És meg is teszem.

Szeretettel,
minden jót az új évtizedben.