Csend. Majdnem néma. Az elektromos ketyerék halk zümmögését a megszokás teljesen a háttérbe szorítja. Nem is hallani.
Csend. Teljesen néma. Halovány fénypászta, a képernyőtől a falig. Rágcsáló fogai közt sercegő eledel ... valahol egy másik térszögletben. Az is abbamarad. Érzi a bénulást. Azt hiszi álmos. Elalszik.
Csend. Egyre mélyebb. Áthatolhatatlan. Sűrű és sötét.
Aztán egy pillanatra ... lélegzetvételnyi ruhasuhogás. Minden pillekönnyűvé oldódik. Lehelletnyi remény, könnyedség. Csobogó patakhangok, csilingelő napfényszikrák, millió madár és levélsuttogás.
Csak egy pillanatra ... hogy nem vagyok egyedül ... míg rá nem ébredek, hogy én mozdultam.
Minden kétszeres sullyal zuhan vissza.
Csak én mozdultam, ahogy a pisztoly koppant, eleget téve a föld ellenállhatatlan vonzerejének.
Csend. Könyörtelen hangtalan minden. Mozdulatlan és hideg. Ő is.
No comments:
Post a Comment