Hoszú hónapok, évek óta bandukolt az úton. Kiégve, sebzetten, magányosan. Azt ígérték, ha tovább megy, megérkezik. Azt ígérték, ha ereje elhagyná, ha feladná, küldenek valakit mutatni az utat.
Nem számított sem tél, sem nyár, sem teher. Ment és remélt.
Néha utitársként szegődött a nedves hófuvás, a száraz hőség. Rég tudta, hogy eltévedt. Lábát felsebezték a kövek, karjait a tüskék. Valki megsajnálta, könnyű lepellel takarta be, majd továbbállt. De nem kényelmes cipőt álmodott magának, nem meleg kabátot. Csak ment és remélt egy utitársat, egy megérkezést.
Mikor rég elfeljtette saját nevetésének hangját, könnyeinek sós illatát, valaki megnevetette. Könnyekk szöktek a szemébe, mikor a nevetés elszállt. A remény haldoklott.
Mégsem bírta feladni.
No comments:
Post a Comment