A remény halála

Nem vagyok egy csendes lány. Sokat kerepelek. De most valahogy nem jött. Csak ültem mozdulatlan, mint aki alszik és néztem magam elé. A csendes melegből ki a nedves hidegbe. Apró szemű, vizes hó esett. Csend volt bennem és egyfajat béke. Talán a halott remény békéje. És akkor felkattant a hosszúfény. A vizenyős szemű szilánkok csillogásba öltöztek. Szikraerdő suhant a széllel, könnyen és vidáman. Csillagutasnak képzelhettem volna magam, ha nem lett volna kedvesebb a tündérszárny képe. Suhogó csillámokkal teleszórt lángú altatódalt dúdolt a remény sírja fölött.