Hold

Viharfelhőkbe öltözve jött, zajtalan léptekkel a sírkövek között. Sorra simogatta le a port külön-külön minden fűszálról. Kezet rázott a fákkal s azok meghatódva bólógattak. A kopjafák feszesen kihúzták maguk tiszteletére, cserébe a hoszú, megértő pillantásokért. Mindenkire kerített időt. Szemének ragyogása megcsillant a kaparászó futrinkák hátán. De hófehér arcára mély barázdákat ásott a magány, mosolyát senki nem ismerte. Így bolyongott nap, nap után, élőn és sáppadt arccal vágyakozva az éjek asszonya.