Egyik szemem sír a másik nevet

Nem tudok aludni. Kavarog a fejem, most halnak ki a neuronjaim. Nő vagyok, ebből egyenesen következik, hogy képtelen vagyok megérteni a férfiakat. Ettől sír egyik szemem. A nevető szemem már látja maga elött a holnapot, mikor egy év utan végre pár órát nagyszüleimnél tölthetek. X fog elvinni, aki az utóbbi egy hétben többet tett azért, hogy boldog legyek, mint az utolsó pasim fél év alatt. Ezért nem értem, hogy most mi is van, hogy kerül a képbe a többi butaság? De ez csak a most, ez csak a múló perc. A jövő másról szól. Egymás után válnak valóra régi vágyaim. Közéjük tartozik a kirándulás is, amelyre holnapután indulok. Persze mindig hiányzik valami a teljes boldogságig, de most nem fog szamítani, ahogy az elmúlt héten sem számított. Ma még hagyok helyet a súlynak, ami sokszor a lélekzetem is elakasztja, de holnaptól megint félre teszem. Nem marad egyéb, csak a napsütés, az apró gyümölcsök a fákon, Mackó a kutyus, idegenek a vonaton, jó barátok, akik várnak az állomáson és a tenger zúgása mosolyok fölött. Emlékszem még ezekre a dolgokra, mégis mindig újak, mindig másképp élem meg őket, mégis mindig boldoggá tesznek. Nem viszek szamítógépet, nem aktiválom a roamingot, tíz napra elvágom magam a világtól. Tíz napig csak az ősi kövek, víztömegek és hegyek szavára figyelek. Talán Gaia az egyetlen igazi szerelmem.

PS. A fenti képemet bambulva értem meg, hogyan is van az, hogy semmi nem számít néha, hogy a természet lenyűgöz és szeretője leszek. Kéretlenül, feltételek nélkül adja magát.
Ott álltam a molón, a fáradtság ezer darabra ejtett szét. Beittam a látványt. Minden szilánk megsokszorozva a meleget, a világnak szórta szét. Hozzám símult akkor a világ és egyenként helyükre rakosgatva a cserepeket, önmagammá fogta össze újra.