Egy lopás története

Hol volt nem volt, sok sok éve (és ilyenkor nagyon öregnek érzem magam) egy ... minek is nevezzelek ... fiatal lányka. Nem szeretett különösebben olvasni, unta a klasszikus zenét péntek esténként. Csak azért járt rendszeresen a koncertekre, mert valakivel együtt szoktak belógni (pénzük jegyre soha nem volt) és egész este bámulhatta a valaki kedves belefejtkező mozdulatait. Akkori tudatlanságában és naivságában ennyi épp elég is volt a boldogságához.
Ez a lányka egyszer, oly rég, nem is emlékszem, hogyan történt vagy hol, megismert egy kedves fiatalembert. Valahogyan barátság alakult ki közöttük, nem kell mondanom, mindenki nagy megrökönyödésére. Anyukáját a szivinfarktus környékezte, mikor több mint tíz évvel öregebb, házas barátjához ment látogatóba tanulás helyett, vasárnap délutánonként és néha késő éjjel jött haza kipirult arccal. Az ellenvető viselkedést csak fokozta, hogy soha nem mesélt ezekről a délutánjairól senkinek. Hogyan is beszélhetett volna újdonsült első szerelméről, mely túlnőtte még a koncerteket is, amelyekre fáradhatatlanul továbbra is belógott a valaki mozdulatait tanulmányozni? Ki értette volna meg érzelmeit, amelyek egyre vadítóbban bolygatták meg mindennapjait. Minden óriás változás elött állt. A sötét osztályterem hangulata, az arcok minden rezdülése, az otthon légköre, minden más értelmet kezdett nyerni. Kezdte teljesen másképp felfogni a világot, másképp látni. Valahogy mélyebben és sokkal tágabb pupillákkal, nagyobb látószögből. Kitágult a tér. Teltek az évek és szerelme az óriás könyvespolc iránt nem lanyhult.
Öregebb barátjával olvasmányait egyre könnyebben tudta megbeszélni, nézőpontját egyre könnyebben fejezte ki ahogy szókincse egyre bővült. Megismerte a magyei könyvtárat, az éjjelilámpát, kialvatlan reggeleket amelyeket a bambaságtól az éjszakai olvasmány gondolatai mentettek meg és megtanult átnézni az előítéleteken, amelyekre a vasárnap délutánok csepp okot sem adtak. Az is lehet, hogy ekkortájt kezdett el félni a haláltól, amely elveszi az időt és nem engedi, hogy a föld összes könyveit elolvassa. Ekkor akadt kezébe az első legmegértőbb dolog a világon:

"Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,
emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,
mikor félig fejemre szállt az álom,
s elmorzsoltam már rég az estimát:
hirtelen belémnyilalt a sötétben
a rémület, hogy egyszer meghalok,
s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,
s hogy fákat láttam, holdat és napot,

hogy nemzedékek fognak jönni-menni,
de nekem nem lesz szavam és dalom,
és a bitang sors, mely nem adott enni,
végül sarat dagaszt az ajkamon:
hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,
s ha már a sírba tettek, e kevés
örömtől sem lesz édes lenn a szájam,
s nem lesz soha, de soha ébredés."

(François Villon balladái, Faludy György átköltésében)

Rájott, hogy éltek egyszer olyan emberek, akik pontosan tudták mit rejt ott bent az a nagy nehéz valami. Olyanok, akik tudták mit jelent sehova nem tartozni, keresni a helyet a világban és szentül hinni, hogy létezik.
Ahogy teltek az évek, egyre ritkábban látogatta barátját, egyre ritkultak a találkozások, beszélgetések. A kölcsönkért kis barna fedelü könyvet azonban megőrizte. Mikor évek után tulajdonosa kereste, szemtelenül letagadta, hogy nála van. Régi ártatlanságára való tekintettel elhitte öregebb barátja, hogy igazat mond.
Egyszer aztán szomorú hír jútott el a nővé cseperedett lányka fülébe. Régi barátja háza leégett, az óriás bakelit lemez gyűjteménnyel és a szeretett könyvtárral együtt. Lelkiismeretfurdalása még a szomorúságot és sajnálatot is túlnőtte. Egy szomorkás délutánon felhívta régi jóbarátját és visszaadta a barnaborítós kis könyvecskét, melyet akkora szeretettel őrzött és olvasott újra meg újra.

(Köszönet S.-nek a zenéért, Ny.-nek a könyvekért és csepelkének, az ötletért, hogy megosszam veletek is)