Ahogy vállamra teszed kezed az opálosan füstös fényben megszólítás képpen, tudom, hogy valami megváltozott. Visszavonhatatlan cseppen bőröm alá a mozdulat. Más is észreveszi. Látom homlokára futó szemöldökeit, kaján mosolyát. Láthatatlan kezek formálják a teret absztrakt, átfekvő síkokba. Valamit mondasz, bólogatok, de érzem, hogy a valóság távol ... egyre távolabb ... húzódik ...
És később is. Ahogy körülszorongjuk a ragacsos asztalt. Testközelbe kerül valami régmúlt, megfoghatatlan kavargás. Pillanatokat lopok az élettől. Még párat, ahogy az asztal megürül, de már hátamba fúródik egy kíváncsi tekintet. Ellenállhatatlan erővel lök arrébb pár centivel. Nem tudom kié, nem merek megfordulni.
Minden megbomlik, a tér helyreáll s kérdő szemeidre nincs válaszom ... hülyén hangzana.
No comments:
Post a Comment