?

Rozsdás tollhegy kapar a papíron. Recseg ropog, nehezen rója a szavakat. Nem sötétek a felhők és nem fényesek a virágok. Otromba hangulat kobór lelkek között.

Majdnem tőmondatokban

Fekete lepkék és szikrázó csillagok harca dúl. Egy új élet reménye viszi zsákjában a saját terveim.
Üres a Fiók is már. Egyelőre kacattal töltöm fel. Áloműzőnek. Rémáloműzőnek. Majd küszöbre ülve nézem a semmit.
Borzi fejét vállamba fúrja a szeretet. Érti, hogy érzem. Érzi, hogy értem. Megsimogatom.
Szorul a torkom s már potyognak is a batyuba kötött sókristályok. Csak megosztani kellene már ezt a sok sziporkázó csillagot.

Borzi és a teniszlabda

Életkép két kanyar közül

Ezt majdnem hét éve írtam, 2008 szeptemberében. Valamiért akkor nem publikáltam. Érdekes élmény volt elolvasni. Most úgy érzem magam, mint aki ül egy vagonban, amit csak úgy kivontattak egy füves mellékvágányra. Lehet majd reggel tényleg kiszállok. Még az is lehet, hogy megkeresem a csalfa ösvényt.

Egy idő óta már csak azt érzem, hogy ennek a sok útnak semmi köze a célhoz. Az célállomásokon eltöltött idő egy másik élethez tartozik. Egy másik énem érkezik, bucsúzik. Nincs átmenet, csak egy pillanat, amikor fel vagy lelépek a lépcsőn. Így, az úton, csak ködös emlékként sejlik, hogy az is én vagyok. Szétnézek. Körülöttem idegen arcok. Rég leszoktam arról, hogy megszólítsam őket. Néha egy-egy rám köszön. Még emlékszik, látott már egyszer pár hónapja, mikor erre járt. Máskor az életéről mesél valaki. Pedig nem kérdezem. Nem is sejti, hány történet kavarog már útjaim porában. Van úgy, hogy nem szólnak, csak rámbámulnak vagy még azt sem. Legtöbben unják. Ritkán valaki elmereng, egész úton, nincs is ott, mosolyog ... vagy sír. Szégyenlősen fordul el, ne lássák. Ilyenkor ellopok egy szívárványszínű könnyet és batyumba csomagolom. Szólni nincs jogom. Ha elfogy a papírzsebkendője, nekiadom az enyém és tovább olvasok. Mindenkinek így a legkönnyebb.
Az egész világ más az ülés kényelmes kényelmetlenségéből nézve. Az üveg mögött meghajlik, csillámló darabokra hull a fény. A hőmérsékletnek csak az ajtókhoz és ablakokhoz van köze, nem a napsütéshez, esőhöz. Egyedül a törésszög sarkaiból néha feltünő kis ösvény kacsint barátságosan, majd behúzódik az erdőbe a görbület túloldalán. Két kanyarral odébb felvillantja bokája hajlatát, halkan hív, majd végleg eltűnik a bozót mögött. Mindig megkísért az egyenes törzsű fák közül. Lehet majd egyszer megállítom a járatot és vele megyek. Pedig tudom, hogy csalóka. Ölelget az úton, mosolyog de az erdei avarral kel táncra végül s keringőjük belevesz a fák közé szürődő sugarakba. Nem kísérem táncuk, úgysem bírnám követni. Vagy ha mégis, végül kivezetne az erdő túloldalára és megint fel kellene szállnom az arra járó vonatra. Inkább nem, úgysem tévedek el. Ott ahol végleg eltünik az ösvény, akkor megérkeztem. Sátrat bontanak a fák és virágok diszítik a ponyvát. De ez még egy másik élet.
Most előveszem rongyosra olvasott Vida kötetem és még egyszer elölről kezdem a történeteket. Ismerős arcok mosolyognak elő a rozsdás vagonokból. Lemarják a busz bűzös füstjét és torokszárító légkondiszagját:
"engem ne félts, most megyek, és ugyanúgy nem rossz, mint máskor, pedig várom már, hogy egyszer megunjam, elegem legyen, és hagyjam elmenni a vonatot, várom, hogy egyszer abba a kocsiba szálljak, amely nem megy tovább, csak kivontatják egy füves mellékvágányra, ahol megáll, és csönd, aludni szeretnék egy ilyen félrevontatott kocsiban, aztán reggel csak lesz valami, mondjuk, kiszállok" - Vida Gábor - Búcsú a filmtől

Csonti

Mikor Borzi hozzám költözött barna lerakódás volt a tépőfogain. A kutyadoki szerint kölyök korábban lehetett valamilyen lázas megbetegedése. Azt mondta, hogy csontot kell adni a kutyusnak, az tisztítja a fogait. Lehetőleg marha lábszár-csontot nyersen és semmiképpen ne csirkét.
Öltözés és irány a húsos. Győztesen hoztam neki egy jó nagy csontot. Borzi pedig úgy szökött neki, mintha egyben akarná lenyelni. Mikor rájött, hogy ez mégsem fog sikerülni olyan elszántan próbálta szétrágni, hogy bevérzett a foga. Megijedtem és elvettem tőle. A következő két hétben nem mertem csontot adni.
Abban az időben a szárazkaját sem rágta meg. Egyben nyelt le mindent pillanatok alatt.
Pár hét múlva, mikor láttam, hogy a szárazkaját megrágja megint elővettem a csontkérdést. Még egy sor dokumentálódás után kissebb darab csontokat adtam neki megfőve. Megrágta azt is, már nem egyben akarta eltüntetni.
Szakvélemény kikérése után kicsit okosabb lettem. A csont fővéssel elveszti rugalmasságát, mert a kálcium molekulák közelebb kerülnek egymáshoz, ha jól értettem. Nyers csontot egészségesebb adni a kutyának. A természetben is azt esznek a ragadozók, senki nem főzi meg nekik. Nem baj ha a kutyus foga bevérzik. Ez olyan megtörténik dolog és kutya baja nem lesz tőle. Ma már Borzi egy boldog csonttulajdonos. Megrágja a nyers csontot is. Majdnem naponta kap egyet. Két hét alatt a lerakódásból alíg maradt már egy foltocska és szép fehér fogai lettek.

Tanulunk sétálni

Szombaton volt nálunk a pszihológus "bácsi". Azóta tudjuk, hogyan kell nagy sétára menni a mezőre.

Egyszer kivittem falura és a kerítésen levő résen keresztül megszökött. A vér megállt bennem és biztos voltam, hogy örökre vesztettem el, pedig alíg pár hete lakik nálam. Felszaladtam a közeli domboldalra és kerestem. Nyoma veszett. Sík ideg voltam, haragudtam magamra gondtalanságomért. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valahol, pár házzal arrébb, nagyon ugatnak a kutyák. Sejtettem, hogy arra kószál, de azt is tudtam, hogy ekkora távolságból nem tudom utolérni. Gondolom megijedt a területüket védő otthoniaktól, mert egyszer csak látom, hogy rohan ... visszafele. Mikor hallótávolságba került a nevén szólítgattam és csodák csodája, megállt az eszeveszett szaladásból, figyelt, majd elindult felém. Mikor hozzám jött megsimogattam, adtam neki sok-sok csalifalatkát és megkötöttem, de nem mertem többet a pórázról elengedni, miután az ajtón kimentünk.
Én viszont nem bírok annyit rohangálni vele, mint amennyire szüksége lenne és főleg nem az ő sebességével. Emiatt nem mentünk többet nagy nyílt terepre.
A következmények kegyetlenül hatottak ki a mindennapjainkra. Nem mozgott Borzi eleget és egyre nyugtalanabb lett. Egyre nehezebben volt kezelhető a séták alkalmával. Így aztán a séta öröm helyett üröm lett.
A pszihológus mondta, hogy vegyek egy 10 méteres pórázt, kössek rá egy botot és úgy vigyem ki a mezőre. A botot könnyebb fogni mint a pórázt ha nagyon nekiszalad a kutyus és ha véletlenül kitépi a kezemből, akkor nem jút messzire, mert az első bokrokon fennakad.
Vasárnapra be is terveztem a nagy sétát. Elég késő lett, mire elindulhattunk, mivel a 10 méteres póráz beszerzése vasárnapon egy lehetetlennek bizonyuló feladat lett. Egyszer csak eszembe jútott, hogy rövid ideig sziklát is másztam és megvan a beülőm. Még mentem körbe egy sort és találtam kordellint egy sportüzletben, ebből vettem 10 métert.
Ennek a két végére kötöttem egy-egy nyolcas bogot, magamra vettem a beülőt és magamhoz biztosítottam vele Borzit. Engem még nem tud elhúzni, ha teljes súlyommal ellenállok.
A 20 méteres mozgástér elégnek bizonyult a szaladgáláshoz. Egy óra alatt úgy elfáradt, hogy leült mellém és együtt néztünk a domboldalról, hogyan készül a falu a lefekvéshez.
Azt is megtanította a pszihológus, hogy ha magától néha hozzámjön, adjak neki csalifalatkát. Ettől megszokja, hogy folyamatosan visszajöjjön. Ebben is szót fogadtam és úgy is lett, ahogy megjósolta. Borzi egyre inkább figyelte a modzulataimat. Néha-néha visszajött, leült és nagy ártatlan szemekkel kunyerálta a kijáró falatokat.

Borzi mese eleje

Az úgy kezdődött, hogy eldöntöttem, elegem van ebből a városi bűzből-zajból. Ki fogok költözni falura. Valahova közel és majd bejárok dolgozni.
Következő gondolatok között az is szerepelt, hogy "És lesz egy kutyusom. És-el nem kezdünk mondatot." Mikor a tervezéssel a kutyus témához értem, az az elhatározás született bennem, hogy menhelyi kutyus lesz. Majd kiveszem egy hónappal mielött kiköltözöm és mire megyünk kigyógyítom a kenelbajokból. Azért így, mert a kedvenc dokinéni itt van a városban.
Meglett a terület. Pénz hiányában meglett egy mobilház, amelyen még újítani kell és kalandos lesz ilyenben lakni, de kipróbálom.
Közben nézegettem a facebookon a menhelyi kutyusok képeit. És akkor egyszer csak január 19-én este megláttam ezt:

Egy kutyus, aki a menhelyen is vidám. Ez egy életlecke volt első látásra és persze szerelem is. Helyben eldöntöttem, hogy elhozom és ő lesz Borzi.
Másnap telefonáltam is, hogy én a kutyust szeretném elhozni, most nem tudok odajönni csak holnap, de nehogy odaadják másnak. Megnyugtattak, hogy már négy hónapja nem vitte el senki, holnapig biztos nem fogják. Január 21-én vittem ki először sétálni a menhely udavrán 5 percre. Aznap meg is tötént a kötelező ivartalanítás. Január 23-án másodszor mentünk ki, most már el a menhelyről.
A vastag bundáján keresztül is kilátszott minden bordája, zongorázni lehetett volna rajta. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek mikor ránéztem. Lassan haladtunk hazafele, mindent meg kellett szaglászni, nézni, hallgatózni a különös zajokat.
Harmadik "Borzi gyere!" felszólításra a kutyus elindul anélkül, hogy a pórázt kellett volna huzigálnom.
Azóta Borzi ismeri a nevét, most mát nőtt még egy kicsit és hízott is pár kilót. Már nem veri ki a tányért a kezemből mikor enni adok neki, tudja mit jelent, hogy kint maradsz, ülsz, fekszel, NE, hiiiiiii (mikor valami tényleg merészet csinált, mint például mikor megpróbált meglógni a szennyes kupacból ellopott farmernadrágommal). Mi több, megrágja a kaját, nem nyel le mindent egyben. Van egy játszópajtás a szomszédben, akihez néha át lehet menni kergetőzni és hancúrozni.
Persze az élet nem talpig tejföl. Gondunk van a sétálással meg a harapdálással. Meg szűk a  hely és a kiköltözés még csak pár hónap múlva esedékes.
Na de erről majd még bővebben legközelebb.