Majdnem tőmondatokban

Fekete lepkék és szikrázó csillagok harca dúl. Egy új élet reménye viszi zsákjában a saját terveim.
Üres a Fiók is már. Egyelőre kacattal töltöm fel. Áloműzőnek. Rémáloműzőnek. Majd küszöbre ülve nézem a semmit.
Borzi fejét vállamba fúrja a szeretet. Érti, hogy érzem. Érzi, hogy értem. Megsimogatom.
Szorul a torkom s már potyognak is a batyuba kötött sókristályok. Csak megosztani kellene már ezt a sok sziporkázó csillagot.