Tanulunk sétálni

Szombaton volt nálunk a pszihológus "bácsi". Azóta tudjuk, hogyan kell nagy sétára menni a mezőre.

Egyszer kivittem falura és a kerítésen levő résen keresztül megszökött. A vér megállt bennem és biztos voltam, hogy örökre vesztettem el, pedig alíg pár hete lakik nálam. Felszaladtam a közeli domboldalra és kerestem. Nyoma veszett. Sík ideg voltam, haragudtam magamra gondtalanságomért. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valahol, pár házzal arrébb, nagyon ugatnak a kutyák. Sejtettem, hogy arra kószál, de azt is tudtam, hogy ekkora távolságból nem tudom utolérni. Gondolom megijedt a területüket védő otthoniaktól, mert egyszer csak látom, hogy rohan ... visszafele. Mikor hallótávolságba került a nevén szólítgattam és csodák csodája, megállt az eszeveszett szaladásból, figyelt, majd elindult felém. Mikor hozzám jött megsimogattam, adtam neki sok-sok csalifalatkát és megkötöttem, de nem mertem többet a pórázról elengedni, miután az ajtón kimentünk.
Én viszont nem bírok annyit rohangálni vele, mint amennyire szüksége lenne és főleg nem az ő sebességével. Emiatt nem mentünk többet nagy nyílt terepre.
A következmények kegyetlenül hatottak ki a mindennapjainkra. Nem mozgott Borzi eleget és egyre nyugtalanabb lett. Egyre nehezebben volt kezelhető a séták alkalmával. Így aztán a séta öröm helyett üröm lett.
A pszihológus mondta, hogy vegyek egy 10 méteres pórázt, kössek rá egy botot és úgy vigyem ki a mezőre. A botot könnyebb fogni mint a pórázt ha nagyon nekiszalad a kutyus és ha véletlenül kitépi a kezemből, akkor nem jút messzire, mert az első bokrokon fennakad.
Vasárnapra be is terveztem a nagy sétát. Elég késő lett, mire elindulhattunk, mivel a 10 méteres póráz beszerzése vasárnapon egy lehetetlennek bizonyuló feladat lett. Egyszer csak eszembe jútott, hogy rövid ideig sziklát is másztam és megvan a beülőm. Még mentem körbe egy sort és találtam kordellint egy sportüzletben, ebből vettem 10 métert.
Ennek a két végére kötöttem egy-egy nyolcas bogot, magamra vettem a beülőt és magamhoz biztosítottam vele Borzit. Engem még nem tud elhúzni, ha teljes súlyommal ellenállok.
A 20 méteres mozgástér elégnek bizonyult a szaladgáláshoz. Egy óra alatt úgy elfáradt, hogy leült mellém és együtt néztünk a domboldalról, hogyan készül a falu a lefekvéshez.
Azt is megtanította a pszihológus, hogy ha magától néha hozzámjön, adjak neki csalifalatkát. Ettől megszokja, hogy folyamatosan visszajöjjön. Ebben is szót fogadtam és úgy is lett, ahogy megjósolta. Borzi egyre inkább figyelte a modzulataimat. Néha-néha visszajött, leült és nagy ártatlan szemekkel kunyerálta a kijáró falatokat.