Életkép két kanyar közül

Ezt majdnem hét éve írtam, 2008 szeptemberében. Valamiért akkor nem publikáltam. Érdekes élmény volt elolvasni. Most úgy érzem magam, mint aki ül egy vagonban, amit csak úgy kivontattak egy füves mellékvágányra. Lehet majd reggel tényleg kiszállok. Még az is lehet, hogy megkeresem a csalfa ösvényt.

Egy idő óta már csak azt érzem, hogy ennek a sok útnak semmi köze a célhoz. Az célállomásokon eltöltött idő egy másik élethez tartozik. Egy másik énem érkezik, bucsúzik. Nincs átmenet, csak egy pillanat, amikor fel vagy lelépek a lépcsőn. Így, az úton, csak ködös emlékként sejlik, hogy az is én vagyok. Szétnézek. Körülöttem idegen arcok. Rég leszoktam arról, hogy megszólítsam őket. Néha egy-egy rám köszön. Még emlékszik, látott már egyszer pár hónapja, mikor erre járt. Máskor az életéről mesél valaki. Pedig nem kérdezem. Nem is sejti, hány történet kavarog már útjaim porában. Van úgy, hogy nem szólnak, csak rámbámulnak vagy még azt sem. Legtöbben unják. Ritkán valaki elmereng, egész úton, nincs is ott, mosolyog ... vagy sír. Szégyenlősen fordul el, ne lássák. Ilyenkor ellopok egy szívárványszínű könnyet és batyumba csomagolom. Szólni nincs jogom. Ha elfogy a papírzsebkendője, nekiadom az enyém és tovább olvasok. Mindenkinek így a legkönnyebb.
Az egész világ más az ülés kényelmes kényelmetlenségéből nézve. Az üveg mögött meghajlik, csillámló darabokra hull a fény. A hőmérsékletnek csak az ajtókhoz és ablakokhoz van köze, nem a napsütéshez, esőhöz. Egyedül a törésszög sarkaiból néha feltünő kis ösvény kacsint barátságosan, majd behúzódik az erdőbe a görbület túloldalán. Két kanyarral odébb felvillantja bokája hajlatát, halkan hív, majd végleg eltűnik a bozót mögött. Mindig megkísért az egyenes törzsű fák közül. Lehet majd egyszer megállítom a járatot és vele megyek. Pedig tudom, hogy csalóka. Ölelget az úton, mosolyog de az erdei avarral kel táncra végül s keringőjük belevesz a fák közé szürődő sugarakba. Nem kísérem táncuk, úgysem bírnám követni. Vagy ha mégis, végül kivezetne az erdő túloldalára és megint fel kellene szállnom az arra járó vonatra. Inkább nem, úgysem tévedek el. Ott ahol végleg eltünik az ösvény, akkor megérkeztem. Sátrat bontanak a fák és virágok diszítik a ponyvát. De ez még egy másik élet.
Most előveszem rongyosra olvasott Vida kötetem és még egyszer elölről kezdem a történeteket. Ismerős arcok mosolyognak elő a rozsdás vagonokból. Lemarják a busz bűzös füstjét és torokszárító légkondiszagját:
"engem ne félts, most megyek, és ugyanúgy nem rossz, mint máskor, pedig várom már, hogy egyszer megunjam, elegem legyen, és hagyjam elmenni a vonatot, várom, hogy egyszer abba a kocsiba szálljak, amely nem megy tovább, csak kivontatják egy füves mellékvágányra, ahol megáll, és csönd, aludni szeretnék egy ilyen félrevontatott kocsiban, aztán reggel csak lesz valami, mondjuk, kiszállok" - Vida Gábor - Búcsú a filmtől