Van egy hely

... ahol még látszik a tejút. A rőt fények tömkelege nem mocskolja be az éjszakai eget.
... ahol a fiastyúk körül szikrázón kacsingatnak a csibék.
... ahol még van levegő. A szellő mezőillatot hordoz apró lepkék szárnyán.
... ahol a csendnek millió hangja van.
... ahol a szívekben még él a szeretet.
... ahova elvonulok, ha már minden elviselhetetlen. Ott kinyújtott kezek várnak.
... ahol a falak leomlanak, ember képtelen azokat a hegyre felcipelni. Ott a magány megolvad.
... ahol most tanácstalan állok, mert a kinyújtott kezek nem találnak résre, a szeretet tehetetlen pereg le a láthatatlan köveken, az illatok és hangok nem jútnak hozzám.
... ahol most feszülten bandukolok a cuppogó sárban. Hiába tudom, hogy némi értelmük már csak a csendbe öltöztetett néma mozdulatoknak van, kitörni nem bírok s hasztalan várom, hogy a fal magától berobban.