Erre
Úgy érzem, aki igazán él eljút oda, hogy elfogadja. A kérdés csak az, hogy elég idejében? Az elmúlt időszakban többször is szóba kerültek ezek a gondolatok. Van egy jóbarátom, ő kérdezte régebb, hogy "Éltél már ma?". Mostanában én szoktam megkérdezni az embereket. Elég gyakran a válasz "Nem." Ha megkérdem, mikor utoljára, gondolkozniuk kell. Ha az életet azoknak a napoknak a számában mérjük, amelyeken a válasz igen volt, legtöbb embernél azt találjuk, hogy nagyon fiatalok még. Meg kell érni egy adott kort, hogy az ember el tudja fogadni a halált. Valamitől bennem egyre csökken a félelem. Persze, még mindig nem tudom elfogadni, hogy ez van, meghalni kell, de valahogy a félelmem nem annyira őrjítő, mint például licista koromban (mondjuk úgy 10-15 éve). Emellett azt is feltételezem, hogy egyes embereknél a megbékélés olyan formát ölt, hogy teljesen elfogadják, majdhogynem várják.
Remélem, hogy idejében élek eleget a megbékéléshez. És remélem nem leszek koraérett.
...
François Villon Nagytestamentumában láttam eddig talán legszebben leírva ezt a folyamatot.
II.
Pedig: hogy féltem egykor a haláltól,
emlékszem, mint kamasz vagy kisdiák,
mikor félig fejemre szállt az álom,
s elmorzsoltam már rég az estimát:
hirtelen belémnyilalt a sötétben
a rémület, hogy egyszer meghalok,
s azt sem tudom már akkor majd, hogy éltem,
s hogy fákat láttam, holdat és napot,
III.
hogy nemzedékek fognak jönni-menni,
de nekem nem lesz szavam és dalom,
és a bitang sors, mely nem adott enni,
végül sarat dagaszt az ajkamon:
hogy mint a barmok döglünk meg mindnyájan,
s ha már a sírba tettek, e kevés
örömtől sem lesz édes lenn a szájam,
s nem lesz soha, de soha ébredés.
...
XL.
De addig, kérlek, hagyjatok magamra,
hogy néhány órát hadd ülhessek én,
amíg az ősz ködöt szitál hajamra
még itt, parányi kertem közepén.
A rózsa már lehullt, a szegfű sárgul,
s a bokrokon fütyülnek a rigók;
s a tölgy alatt egy vén Priapus bámul,
kit Rómából hoztak a légiók.
XLI.
S ha megrepedt és megkopott is, mégse
tört össze másfélezer év alatt...
Csend van köröttem s a sápadó égre
vörös felhőket gyújt az alkonyat.
Négyoldalt borzalmas házfalak barnán
merednek a haldokló kert felett.
Lassan sötét lett. Priapusra tarkán
csavarodnak az ázott levelek.
UTÓIRAT, MELY TEMETÉSEMET ILLETI:
XLII.
Ha visszatérek majd a barna földbe,
amelyből gyomnak nőttem egykoron:
azt kérem, hogy a Saint Avayl-i völgyben
pihenjen egykor elfeledt porom.
E temető már régen drága nékem:
oly csendes, mint egy álmos, zöld öböl,
s két összehajló, selymes domb tövében
puhábban vár rám, mint az anyaöl.
...
XLVIII.
S menjetek, hátat fordítva a sírnak,
oda, hol szebben szaglik a virág;
s talán, ha majdan kettőezret írnak
Krisztus után, még tudja a világ,
hogy csókolt egykor Villon, a csavargó,
s mély serlegekből hogy itta a bút,
s hogy indult végül álmos és kanyargó
vizekre, honnan nincsen visszaút.
(Faludy György átköltésében)
3 comments:
A vers jó. Úgy néz ki neki sem sikerült abbahagyni a félelmet.
Valahol úgy hallottam, az igazán idõs emberek sem tudják elfogadni, aki azt mondja, hazudik. Vagy arról volt szó, hogy a halálfélelmet nem lehet elveszteni?
Valaki arról beszélt (Buddha lehetett?), hogy az élet célja a megváltozás, a magasabb életminõség elérése. Ez a változás lehet a halálfélelem leépítése is. De nem a változás folyamata, hanem a változás utáni élet a fontos, aki a változást tekinti célnak, az téved.
Ezek után a kérdésem: ki az, aki át tudna vinni ezen a változási folyamaton? Mit kell elolvasni, kit kell meghallgatni, kitõl kell megkapni azt a milyenfajta pofont, hogy az ember onnantól kezdve túl legyen ezen a dolgon.
A félelemnek meg kell halnia. Ennek a halandó embernek meg kell halnia, ha újjá akarsz születni egy magasabb tudatállapoton, ahol már nincs halálfélelem.
Nem fizikai halálról van szó. A gondolkodásod alakul át. Új ember leszel, ugyanebben a testben.
Ha van is ilyen "boldogabb élethez vezetõ ú", és ha meg is találom az igazi utat (rengetegen árulnak sárkányfüvet, de melyik az amelyik tényleg megvéd Süsü ellen?), hogy a francban fogok majd elindulni és végigmenni rajta? És lesz-e idõ még élni is utána?
Tudod, kaptam már egy bazi nagy pofont az élettõl, amitõl fel kellett volna ébredni. De Alice továbbra is álmodni akar.
Nem hiszem, hogy a pofonok segítenek. És azt sem, hogy van valakinek naprakész, müködőképes sárkányfüve.
Sárkányfű, elixír meg egyéb mesebeli álom. Mily szépen hangzanak. És mily könnyű lenne :-)
A halálfélelem a legerősebb félelem ami létezik, hisz a kettősségen alapul: léten és nem léten. A ragaszkodás a léthez szüli a félelmet. Amint a kettősség megszűnik ezen felül lehet kerekedni, természetesen addig, amíg az állapot tart.
Ezt pedig kezdetben a legjobb ha önmagunkban tapasztaljuk meg, meditációban. Ha találtok egyebet is ami működik, légyszi értesítsetek!
Addig is ingyenes meditáció itt. Próba szerencse!
Post a Comment