Hétfő hajnali hulla

... -nak érzem magam. Elméletileg egy órát dolgozom. Mármint nem is, csak őrzöm a gépet, ha minden jól megy kilenckor kikapcsolom s megpróbálok minél hamarabb átesni az ügyeim elintézésén, ami mára még hátra maradt, majd alszom egy nagyot.
Egyelőre várok. Eredményeket. És a hajnali óra, meg a hétfő és egyebek ellenére pörög az agyam.
Kaptam az élettől, a barátaimtól még két napot. Egyre jobban értem, miért nem találom a helyem a nagyvilágban. Hiányzik ez a közvetlenség, őszinteség, összetartozás. A folytatás hónapok, évek után is ott, ahol abbahagytuk. Hol vannak az erre képes emberek. Mintha egyre fogynának.
Elég sokat ismertem meg az utóbbi években, de egy kezemen meg tudom számolni, hányan képesek kimondani azt amit gondolnak. Egyszerű dolgokat:
- Nézd milyen ruhát vettem. Jól áll?
- Bocs, de nem.
Ehelyett idétlen mosoly és persze, nagyon, eszményi. Közben a hülye is látja, hogy olyan mintha egy lisztes zsákot húztam volna magamra. Mibe kerül az őszinteség? Hogy elzavarod magad körül a gyenge szívű, porc-gerincű képmutatókat? Ennyire fontosak ezek az "emberek"?
Na de nem morgok többet, azt mondták, nem áll jól. Inkább köszönet a fiuknak az elmúlt napokért és maradok a várakozással a legközelebbi alkalomig. Köszönet Maát-nak, hogy van, a legjobb "barátnőmnek", hogy mellettem, Tefnutnak a szavakért, A.-nak a keresztfiamért, tesóimnak azért, hogy elhiszem van értelme, H.-nak, hogy mindig fogad a konyhai fotelben, P.-nek és G.-nek az emberségükért és türelmükért a szakmai előrehaladásom során, az olvasóimnak, akik őszintén kommenteltek, hogy kitartóan elviselnek és az életnek, hogy még nem golyóztam be teljesen.