Szeretet

Kit szeretünk önmagunkon kívül? Talán furának hat a kérdés, de újból meg újból kínoz a gondolat. Egyszerű azt hinni, hogy szeretünk valakit, "csak mert" és ez jó. Talán még egyszerübb megmagyarázni, hogy pénzt adunk egy koldunsnak, csak mert attól megnyugszik a lelkiismeretünk és az nekünk jó, tehát szeretet nincs is, csak önmagunk szeretete. De, mi van akkor ha valaki elmegy afrikába gyerekgondozónak és feladja az életét csak mert szereti a gyerekeket? Ez most arról szól, hogy szeretni mert ... csak ... vagy igazából nem a feladásról beszélünk, hanem ez a boldogság? Csak akkor meg minek az elismerés? Igazából egy önző emberről beszélünk, aki felad mindent, elhagy mindenkit, csak azért, hogy boldog legyen. Persze, ez most úgy hat, hogy belemagyarázni valamit egy adott helyzetbe. Szeretetből lemondani dolgokról nem kellene nehéz legyen. Elvégre ezt akarjuk, nem? Attól leszünk jól, ha a másiknak jó. Akkor már nem is lemondás. Megint millió kérdés. Akkor meg miért várunk el elismerést, köszönetet cserébe? Miért nem elég a másik boldogsága? És a legnagyobb dillemám: le kell mondani? Tényleg le kell? Biztos jó ez? Gondolom, most a kézenfekvő válasz, hogy az attól függ, néha kell, néha nem. S akkor állhatunk neki számigálni, vitatkozni, hogy mikor is igen és mikor is a nem. Közben pedig az úton elveszítjük a szeretetet. Már nem is tudjuk, mit akartunk. Néha az ember gyermeke észbe kap és eszetlenül kapaszkodik vissza a szeretethez. Miért? Talán ilyenkor a legigazabb, hogy magunkért szeretünk, magunknak. És bármit teszünk érte, ne rójunk fel senkinek semmit, mert mi tettük meg és igazából magunkért elsősorban.