Dávid és Góliát

Mese a félelemről betondnak

Tegnap este
Késő van, a szemem koppan le a fradtságtól. Még egy cigi és lefekszem. Egy utolsó pillantás körbe a szobámban. Elégedett vagyok. Amíg megszokottá nem válik, minden este elégedett leszek. Lehet még azután is. Nagyon tetszik, teljesen magamra szabtam a kinézetét. Ha meglesz az új ágy és a meszelés is, még elégedettebb leszek. Épp felénél vagyok a cigimmel, már nem is kell. Még egy füst és ... KOPP ... A szívem a torkomban ... ismerem ezt a hangot. Legmélyebb álmomból is felriadok rá. Alíg merek levegőt venni. Ismerem azt a kaparászást is, ami mindig következik. Nagyon lassan felállok és megnézem. Az, egy kis fekete bogár. Akkora csak, mint a hüvelykujjamon a köröm. Ez itt lehet picivel nagyobb, jól kifejlett példány. Azt tapasztaltam, hogy koppanás után nem tudnak többet repülni. Szerencsére. Ha most felszállna, azt hiszem elájulnék. Hivatalos neve, a nép nyelvén, Körisbogár. Én csak Koppanó bogárnak hívom. Nézem, amint végigmászik a szoba tulsó felébe a szegőlécen. Gondolatban kérem másszon ki az ajtón. Nem hajlandó. Megkövülten nézem, amint felfele veszi az irányt a hátizsákom oldalán. Félig kész a csomagom, amivel hazautazom egy hosszú hétvégére. "Csak ne mássz bele! Ne mássz bele! ..." Erre hallgat. A túlsó felén komótosan leereszkedik, miközben engem tör a frász, majd bebujik a szekrény alá.
Még nincs lakótársam, egyedül bitorlom mind a két szobát. Veszem a hálózsákom és átvonulok a másik szobába. Két napja nem volt szellőztetve, az oxigénszint padlón. Leoltom a villanyt, csak azután nyitom ki az ablakot és a függönyt is odahúzom.
Győztesen fekszem keresztbe a két személyes ágyon. Élvezem az elnyúlást. Halványan hűvös szellő simogat. Mély lesz az álmom és tiszta, hegyipatakos. KOPP ... megdermedek. Hallom a motoszkálást és majdnem sírnom kell. Félek és hirtelen nagyon egyedül lettem. Oda a szellő, oda a hegyipatak, csurom verejték vagyok. Félve szállok le az ágyról, habár a hangokból hallom, hogy az ablak alatt van. Egyebet nem is hallok.
Állok tanácstalanul az előszobában két csukott ajtó elött és elfog a kesrűség. Miért nincs senkim, aki megvéd? Miért kell nekem mindig egyedül megküzdeni mindenért, mindennel? Annyi mindent kibírtam, de a Koppanóbogaraktól félek. Nagyon fáradt vagyok, aludnom kellene. Miért nincs senki, aki elűzze a bogarakat? Nem akarok egyedül lenni velük. Aludni akarok, nem bírom!
Ha már mindenhol motoszkálás, akkor már inkább az én szobám. Félve nyitom az ajtót, gyújtom a villanyt és hallgatózom. Csend van. Kiülök a teraszra megszáradni. Visszajövök, hallgatózom. Csend. Bekapcsolom a gépem, olvasgatok, pötyögök. Még mindig csend. Lezárom a gépet, leoltom a villanyt és hallgatózom. Csend.
Becsukom az ablakot, inkább megfuladok. Lefekszem. Görcsölnek az izmaim, de lassan-lassan érzem ahogy felereszt a feszültség és jön az a kellemes, álom elötti bódulat. KOPP Úgy ugrok fel, mint akit puskából lőttek ki.A hang az ágy alól jött. Próbálok mélyeket lélegezni. Nem visítok. Úgysem hallja senki, egyedül vagyok és megint csurom víz. Nem bírom tovább. A fáradtság mindennél erősebb. Összezsugorodom az ágyon, magamra húzom a hálózsákot, még a fejem is betakarom és a fülemre tapasztom a kezem. "Az ágyba nem tud felmászni. Ahoz már nincs ereje. Lehet meg is döglött ezóta. Az ágyba nem tud felmászni..."

Ma délután
Hazafele jövet munkából kifizettem a közköltséget, megettem egy fagyit és vettem bogárírtót. Fordított sorrendben.