Telnek a napok és az emlék nem halványul. Behunyom a szemem és ott feketéllik, forgolódik, fetreng elöttem. Vagy halványul, csak nagyon lassan, talán olyan sebességgel, mint ahogy az agysejtjeim regenerálódnak.
A kréta csikordulásához hasonlíthanám leginkább, mikor megfut a táblán amitől az egész osztály haja égnek áll, felerősítve egy hangszoróban. Csak nem kréta csikorgott, hanem a fém a beton védőfalon.
De először a csattanás volt. Néztem, tudtam, hogy szörnyű lesz a hang, de még szörnyübb volt, váratlanul hangos és idegborzoló. Csak ültem ott és vártam és próbáltam felkészülni. Nem sikerült. Mintha az agyvelőmben szólt volna.
Csattant, majd felpördült. Forgás közben hol az eleje a betonnak, hol a háta az aszfaltnak vágódott. Minden fél fordulat elég idő volt ahhoz, hogy újra meg újra megpróbáljak készen lenni a következő fámes döngésre. De mint a kínai csepp, mindig pillanattal hamarabb hallatszott a hang mint ahogy vártam.
Sűrű egymásutánban egy örökkévalóságnyi csend, majd a hajmeresztő robaj és néha az a nyikorgás is. Minden hátborzongató csattanás után a torkomba szaladt a szívem. Most ... most meg fog állni ... most már nem fordul többet ... most következik ... de már nem fordul ... még egyszer az a hang és vége ... most ...
Először úgy haladt elöttünk, mint bármely más jármű, az ember oda sem figyel különöseben. Esetleg ha azért nem, mert elötte van, csak némi levegő választja el, meg egy ablak. Ha épp vezet lehet valamivel jobban. De mikor a halovány kanyart merőlegesen veszi be, odavonja a tekintetet. A szemem sarkából láttam. Ösztönosen is arra kellett fordulnom. Remélnem kellett, és várnom, majd felkészülnöm, hogy az orrom elött megy ripityára az autó eleje. Most úgy tünik, gondolatban milliószor visszafordítottam a kormányt. Volt időm rájönni, hogy nem sikerül. És volt időm remélni. És volt időm azt hinni, készen állok mikor a becsapódás bekövetkezik. De arra a hangra nem lehetett felkészülni. És a gondolatra sem, amely idegtépő sebességgel ismételte magát, emberek ülnek benne. Az autó meg felemelkedett és fordult ... egyszer ... kétszer ... háromszor ... mielött oldalra fordulva véglegesen fennakadt. Az orra a betonfalon, a háta az alkatrészekkel, csomagokkal teleszórt úttesten. Ömlöt belöle az üzemanyag. Emberek ültek benne. A csend és mozdulatlanság jobban fájt minden robajnál.
PS. Ketten ültek benne. Mire a magához tért segítség odarohant, az utasok kimásztak. Megúszták minden fizikai sérülés nélkül.
6 comments:
ha jol emlekszem, erre mondja a roman, hogy "au avut zile"...
Igen ... ezejnek nagyon volt meg. Nem hittem, hogy elve kimasznak,emhogy karc nelkul.
kivancsi lettem volna, hogy vajon be voltak-e kotve. valoszinuleg, igen, ha igy megusztak...
igen. be voltak kotve mind a ketten es kiugrottak a legzsakok is.
él-e még ennyire? csak most olvastam. aszta! be kell hozzam a hátrányom, úgy látszik... belé(-d) vetem magam. ezt az élményt meg...nem kivánom magamnak..
en sem kivantam magamnak, jott anelkul :(
Post a Comment