Csendélet

Villámlott, dörgött és sűrű függönyben zuhogott már az eső, mire kikászálódtam a polcok közül. Az üzlet bejáratánál álltam esernyőtlen és tanácstalan, mikor felfigyeltem a lányra, aki egy óriásméretű kutyát próbált rávenni, hogy üljön. Sikertelen műveletnek bizonyult. Az állat morogva minden figyelmét a toprongyos öregre összpontosította.
Egyre többen tolongtunk a bejárat eresze alatt. Még egy gitár is, hanyagul a kirakatnak dőlve, olyan dbozos régi régeni gyártmányú. Arrébb húzódtam az újságos bódé túlsó felére.
Fura dallam ütötte meg a fülem, mononton ismétlődött a húrok között. Ott ült a bácsi egy felfordított festékes vedren, mocskosan, borostásan, őszülő hajjal. A mélyvörös doboz csillogón feszített ölében.
Lassan emelte fel tekintetét a vizes földről, végigsiklott az eső nedves csíkjain és megállapodott valahol az ég felhőfoszlányos távlataiban. Majdnem mosolygott ahogy ottfelejtette magát. A gitár szófogadón hagyta abba az egyhangú siránkozást és nyári zápor viszhangot játszott az őszi esőnek.
Vállamra vettem a táskám és ráérősen indultam haza a csorgó vízben.