Lezárni

Ma elgondolkodtatott egy régi ismerősöm. Pár éve toporog egy helyben, nem képes továbblépni egy balul elsült kapcsolat miatt. Nehéz megtanulni elengedni az elmenni akarót, de úgy érzem e tudás nélkül élni teljes képtelenség. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Az akaratnak belülről kell jönni, más papolhat napestig.
Néha az emberek hajlamosak azt tenni, ami nekik a lehető legrosszabb. Nekem is azt mondta egyszer valaki, hogy hiányzik belőlem az önmegörzési képesség. Más szavakkal, vagy vigyáz rám valaki más, vagy senki, mert én nem tudok vigyázni magamra. Lehet benne valami. Mint kisgyermekre, rám kell szólni este, hogy feküdjek már le, egyedül nem látom be, hogy esek szét a fáradtságtól és ezen csak egy becsületes alvás segít; csak úgy tudok magamra szedni pár kilót, ha a nagyi tölt, mint egy rucát; és még sorolhatnám. Hiába vagyok tisztában a helyzettel, rendszeresen belefeledkezem esténként valami teljesen haszontalan cselekvésbe, nincs türelmem enni, stb.
Nem tudom, ezzel csak én vagyok így? Vagy neked is van hasonló ügyetlen hozáálásod a dolgokhoz?

PS. Lelkiismeretfurdalásom lett. Valaki megkért csepegtessek rendszeresen a szemembe, mert piros, de én nem akartam, mert szörnyen csíp az a cucc, amit adott. Na ez a furdalás rávett, hogy csepegtessek. Ez azt jelenti, hogy jól haladok az önmegörzési képesség megszerzésével. Úgy-e? (És miután a fájdalomtól majdnem falra másztam, nehogy azt merd mondani, hogy nem.)

Remény

Nézem a lépéseit. Ott felejti magát a dallam hullámos ösvényein. Nem kacsintgat ki, de érzem, hogy hív. Utána indulok. Hajt a tegnapi víz meleg tükre, amelyben megfürödtünk, a fű selymes tappintása talpunk alatt, a kézfogás átváltozása a bemutakozástól a tüzijátékig. Mosolya halvány és őszinte. Magával visz a tánc ütemén az ebédlő sarkától a bejáratig. Burokba zárt világ, mindenki érzi, hogy ebből kirekedt. Forgás, lépés, lépés, forgás. Ügyetlenül botorkálok utána, türelmesen vezet. Távolabb vonul a múlt, az emlékek, teret adnak a mozdulatoknak. Csak édesanyja meleg szemeiben látom, meg fogja érteni.

Két perc nevetés

A lányok nem csak puncijukról ismerhetők fel

Bolyongás

Borongós lélekvándorlás ködös hajnalokon. Sugaras emlékek melege szívárog be a réseken. Csak egy hangulat a tegnapokból. Volt ez rosszabb és lesz még így sem, de most jól vagyok.

Tüzijáték

Ki nem állhatom a tüzijátékot. Csomó pénz, nagy hűhó, semmiért. Mindig arra kell gondolnom, hány gyerek felöltözne, tanulna, enne abból a pénzből. De most elmegyek megnézni a dunaparti felhajtást. Soha nem voltam. Kívánkozom. Nem akarok hülyén meghalni.

PS. Nem leszek ettől okosabb. Tudom mondás nélkül is. Nem kell így a fejemhez verni. Fényképezni nem fogok. Csakazértsem.

Gondolatolvasó

Fura illat vagy a levegőben, fura fordulat. Megváltozott valami. Halkan észrevétlen. Szikrázó, hasogató szilánkok helyét szivárványszínű vízcseppek vették át. Nem hasít mikor belélegzem. Csak szememre von vékony hártyát. Nem tanultam meg kimondani a szavakat. Ott ülnek, őrzik a csendet és félelmeket, megérted így is őket?

Hirtelen

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy olyan vagyok, mint a becspodó villám, állandó fejetlenség uralkodik körülöttem. Máskor valaki más, hogy ha egy hétig a Corzóra költözne sem történne vele annyi dolog, mint velem egy nap alatt, ha bezárva ülök egy szobában.
Azt hittem lenyugodott az élet körülöttem. Igaz ma is azt állította valaki, hogy mások az én koromban ülnek a hintaszékben és kötnek hozzám viszonyítva. Ettől függetlenül azt hittem megcsendesedett a felhajtás.
Erre úgy érzem nyakamba szakadt az ég. Teljesen elvesztettem a fejem, nem tudom mit kezdeni magammal. Mintha felborulni készülne minden. Nem rossz dolgok történnek, csak túl sok túl hamar, nincs időm emészteni. Visz az ár és nem tudok dönteni. Nincs rá időm. Félek a válaszoktól, amiket a kérdésekre kell majd adnom hamarosan. Félek a következményektől. Félek, nem tudok majd magyarázatot hebegni, pedig tudom, hogy nem tartozom magyarázattal senkinek, mégis mindenki elvárja majd. Én süket, meg képtelen leszek hallgatni. Mi lesz ebből?

Véletlenek

Véletlenek nagyon hosszú sora vezetett el a szombati eseményekhez. Az első valamikor 2003 telén történt. Egy barátom engem választott mikor kérték, ajánljon valakit egy három hónapos németországi munkára, pedig egy mukkot sem tudok németül. Ha ezt nem is nevezhetjük véletlennek, ahogy azt sem, hogy messzi földön elkapott a honvágy és irc-n órákig beszélgettem az itthoni barátaimmal, de az biztos véletlen volt, hogy egy "kedvesem" fedőnévvel rendelkező személy leszólított és elmesélte szíve bánatát. Mint kiderült, összetévesztett valakivel, de már ha így alakult, elbeszélgettünk. Pár hónappal később az is véletlen volt, hogy pont abban a városban, ahol "kedvesem" lakott épp elkéstük a buszt. Majdnem véletlen szába ment az is, hogy felhívtam, találkozzunk, mert nem volt szokásom olyan embereket személysen megismerni, akik csak úgy véletlenül leszólítanak a neten. Véletlen volt továbbá, hogy abban a városban kapott munkát fél évvel később ahol én laktam akkor. Így született a barátságunk, lassan, véletlenekkel megtüzdelve.
Most jópár évvel később más véletlenek folytán, mint például az, hogy a CV-met valaki kiszúrta a neten, pedig nem volt frissítve évek óta, hogy valaki nem a megfelelő pillanatban toppant a szobába és olyan információt tudott meg, amely tól korai volt a boldogsághoz, és így tovább, most megtörténhetett az, ami ezt a bejegyzést szűlte.
Gondolkódóba ejtett a dolog. Vajon a véletlenek szűlnek újabb véletleneket, vagy a véletlenek okkal történnek? Te hogy gondolod?

Szabadság

... után kesernyés az első munkanap.