A falak sárgája, kékje, pirosa, csendje menyugtató. A mindent kitöltő tér hangja, néma zummogása simogat. Ő térdére ültet, szíven csokol csorgatott magány ízűn s kesernyés mosolyra húzza ajkai finom vonalát. Őnzőn szeret reménytelenül megbilincsel. Nem sír, nem jajgat, nem kér. Elvesz.
Ha nagyon kérem elenged. Feküdni hátamon a hideg földön, furcs szögből nézni a plafont, megdőlve látni a sarkokat. Szemfényvesztetten bámulni a csillárba. Megtalálni minden kis repedést. Képzeletben megérinteni.
Elkalndozott gondolataim türelmesen összetereli s bár nem érti, mögöttem rója nyugtalanságom köreit. Tudja túl fiatal vagyok élni de meghalni már öreg. Ha lefekszem fekete leplével takar be, álomtól is megóv és imádattal őrzi köröttem a mozdulatlan sötétet.
2 comments:
Ezt jol megirtad:)
Nincs depi ugye????????
nincs, áááááááá dehogy.
Post a Comment