Kééééééérdés

Miért van az, hogy mindig az kell, ami elérhetetlen? Sőt! Miért van az, hogy ha elérhetővé válik, már nem érdekes, már nem kell, hanem valami ami volt és most már nincs, most már elérhetetlen? Ha erre tudnám a választ, most boldog lennék azt hiszem. Te nem tudod véletlenül?

Mérték egy könyvről

Mennyi idő kell, hogy meghalld, fütyül a tejesfazék, ha olvasol közben?

Magány

Vannak az érzelmeknek határai? Néha mértéktelenül boldog tudok lenni, néha mértéktelenül boldogtalan. Mennyi a mértéktlen? Lehet-e ennél több?
Kérdeztem tőle, mondtam neki, sejtettem, hogy rossz lehet ott. Tagadta. Azt mondta, még szórakoznak is, jól van. Azt mondták róla, széles a mosolya, kipihent, jól van. Ma láttam. Jól volt. De még jobban lett attól, hogy hazajöhet. "Együtt lesz az egész család!" Egyre szélesedett a mosolya. Összeültünk a konyhában. Örvendtünk, hogy együtt. Aztán mindenki elment kialudni az izgalmakat, estére pedig visszatért saját elfoglaltságaihoz. Én filmet néztem, nem figyeltem rá, csak fél füllel. Befele fordult az ágyon, csendes lett.
Mind mind sokan vagyunk és mind egyedül. Nem tudom mennyire öreg igazság ez. A régiek is így voltak? Szenvedünk tőle, pedig mi csináljuk magunknak. Egyik játszik, másik tévét néz, harmadik pötyög. Persze, nem lehet állandóan körbeülni az asztalt. De néha túl rövidek a csodák és túl hosszú a magány.

Itthon

Mindenhol jó, de legjobb itthon. Ez nem egy buta kijelentés. Remélem hamarosan bővebben is.

Dávid és Góliát

Mese a félelemről betondnak

Tegnap este
Késő van, a szemem koppan le a fradtságtól. Még egy cigi és lefekszem. Egy utolsó pillantás körbe a szobámban. Elégedett vagyok. Amíg megszokottá nem válik, minden este elégedett leszek. Lehet még azután is. Nagyon tetszik, teljesen magamra szabtam a kinézetét. Ha meglesz az új ágy és a meszelés is, még elégedettebb leszek. Épp felénél vagyok a cigimmel, már nem is kell. Még egy füst és ... KOPP ... A szívem a torkomban ... ismerem ezt a hangot. Legmélyebb álmomból is felriadok rá. Alíg merek levegőt venni. Ismerem azt a kaparászást is, ami mindig következik. Nagyon lassan felállok és megnézem. Az, egy kis fekete bogár. Akkora csak, mint a hüvelykujjamon a köröm. Ez itt lehet picivel nagyobb, jól kifejlett példány. Azt tapasztaltam, hogy koppanás után nem tudnak többet repülni. Szerencsére. Ha most felszállna, azt hiszem elájulnék. Hivatalos neve, a nép nyelvén, Körisbogár. Én csak Koppanó bogárnak hívom. Nézem, amint végigmászik a szoba tulsó felébe a szegőlécen. Gondolatban kérem másszon ki az ajtón. Nem hajlandó. Megkövülten nézem, amint felfele veszi az irányt a hátizsákom oldalán. Félig kész a csomagom, amivel hazautazom egy hosszú hétvégére. "Csak ne mássz bele! Ne mássz bele! ..." Erre hallgat. A túlsó felén komótosan leereszkedik, miközben engem tör a frász, majd bebujik a szekrény alá.
Még nincs lakótársam, egyedül bitorlom mind a két szobát. Veszem a hálózsákom és átvonulok a másik szobába. Két napja nem volt szellőztetve, az oxigénszint padlón. Leoltom a villanyt, csak azután nyitom ki az ablakot és a függönyt is odahúzom.
Győztesen fekszem keresztbe a két személyes ágyon. Élvezem az elnyúlást. Halványan hűvös szellő simogat. Mély lesz az álmom és tiszta, hegyipatakos. KOPP ... megdermedek. Hallom a motoszkálást és majdnem sírnom kell. Félek és hirtelen nagyon egyedül lettem. Oda a szellő, oda a hegyipatak, csurom verejték vagyok. Félve szállok le az ágyról, habár a hangokból hallom, hogy az ablak alatt van. Egyebet nem is hallok.
Állok tanácstalanul az előszobában két csukott ajtó elött és elfog a kesrűség. Miért nincs senkim, aki megvéd? Miért kell nekem mindig egyedül megküzdeni mindenért, mindennel? Annyi mindent kibírtam, de a Koppanóbogaraktól félek. Nagyon fáradt vagyok, aludnom kellene. Miért nincs senki, aki elűzze a bogarakat? Nem akarok egyedül lenni velük. Aludni akarok, nem bírom!
Ha már mindenhol motoszkálás, akkor már inkább az én szobám. Félve nyitom az ajtót, gyújtom a villanyt és hallgatózom. Csend van. Kiülök a teraszra megszáradni. Visszajövök, hallgatózom. Csend. Bekapcsolom a gépem, olvasgatok, pötyögök. Még mindig csend. Lezárom a gépet, leoltom a villanyt és hallgatózom. Csend.
Becsukom az ablakot, inkább megfuladok. Lefekszem. Görcsölnek az izmaim, de lassan-lassan érzem ahogy felereszt a feszültség és jön az a kellemes, álom elötti bódulat. KOPP Úgy ugrok fel, mint akit puskából lőttek ki.A hang az ágy alól jött. Próbálok mélyeket lélegezni. Nem visítok. Úgysem hallja senki, egyedül vagyok és megint csurom víz. Nem bírom tovább. A fáradtság mindennél erősebb. Összezsugorodom az ágyon, magamra húzom a hálózsákot, még a fejem is betakarom és a fülemre tapasztom a kezem. "Az ágyba nem tud felmászni. Ahoz már nincs ereje. Lehet meg is döglött ezóta. Az ágyba nem tud felmászni..."

Ma délután
Hazafele jövet munkából kifizettem a közköltséget, megettem egy fagyit és vettem bogárírtót. Fordított sorrendben.

Sikeres vagyok?

Ma azt írtam egy kommentemben betondnak, hogy "a kornyezetem sikeresnek tart". Mint mindig jöttek is a kérdések én-től magamnak. Az igaz, hogy a környezetemben élő emberek sikeresnek tartanak, mert valamiért csak azt látják bennem, ami nekem van s nekik nincs. Ami nekem nincs, nekik van, az senkinek sem szúr szemet. DE a barátaim nem élnek a környeztemben, ők mit gondolnak vajon? Mi (vagy inkább én?) az életet elégedettségben, harmóniában, boldogságban mérjük. A siker nem nagyon beszédtéma. Fel sem tudom mérni, hogy sikeres vagyok-e, mert fogalmam sincs, mi a mértékegység. Ház, autó, család? Akkor a siker-szintem nulla. S akkor honnan az általános vélemény? Miért az irigykedő, elismerő pillantások, olyan emberek között, ahol a siker a titkok nyitja? Azt hiszem az emberek megfigyelőképessége nagyon szelektív. Az én sikerem meg, ezen a szelkción múlik.
Te sikeres vagy? Miért?

Fáradt vagyok 2

Most már jólesően fáradt vagyok. Két napot takarítottam egyvégtében és bevásároltam, mire a szobám kezd formát kapni. De most már kezd tetszeni is. Minden sárga, meg narancssárga. Süt a nap bent. Minden értelemben.

PS. Ídes is jól van. Remélem kevesebb mint egy hét és hazajöhet. Alíg várom. Xar volt pár száz kilométerről végigidegeskedni az egészet. Sokkal rosszabb mintha otthon lehettem volna. De minden jó, ha a vége jó :D

Fáradt vagyok

Az éjjel majdnem semmit nem tudtam aludni. Mire elálmosodtam, felébredt a természet s vele együtt az összes leparkolt autó. Süvített a szél az épületek között, nyögtek a fák, és vinnyogtak a riasztók. Egy órát bulizott a kint. Mire elcsendesedett kiment az álom a szememből. Néztem a plafont és próbáltam aludni. Álom helyett rémképek peregtek elöttem. Kimásztam az ágyból, felöltöztem, lementem cigiért. Ez csak a kifogás. A teliholdat akartam látni. Utálom az összes tömbházat. Elszívják a levegőmet és kiszorítják az eget. A telihodat nem láttam, eltakarta egy betontömb. A fényből, ahogy a felhőket megvilágította, sejtettem csak merre lehet. A következő teliholdkor már szabadságon leszek. Már nagyon kell. Merülök le. Napról napra fáradtabb vagyok. Rég volt a tavaly nyár. Még egy hónap. Már két napja húzom a vonalkákat, hét végén keresztül ... addig is, ma megpróbálok pótolni a tegnapból.

Csak jött ... csak menni fog ...

"Reményt kaptam csak az útra, én, az örök átutazó"
Ákos

Nem tudom, honnan ez a nagy szomorúság. Nem mély, nem is enyém, nem bentről jön. Kivülről szivárgott be. Először csak mértékkel, a pórusokon keresztül. Belepte a testem, simogatott s belopta magát a bőröm alá. Majd elviselhetően, cseppenként intravénásan, mint a perfúzió. Végül hullámzó tengerré dagadt, elöntött, átitatott, legyűrt s elmosott.
Holnap esni fog. De ha a Föld teleitta magát, kisüt a nap. Szivárvány lesz az égen, Ré az arcunkon és nevetni fogunk. Az ég csilingelve viszhangozza a kacagást. Ezer szilánk, csillagpor kaccsint. Ne felejts el visszamosolyogni.

Mindent a helyére

Az uborkát az arcunkra, a tojást a hajunkra, a mézet a hasunkra, a műanyagot majd megesszük.

Eső

Az azték horoszkóp szerint eső vagyok. Erre ma jöttem rá, miközben céltalanul lógtam a világhálón. A sok rigidség (a megszokott horoszkóp szerint föld jegy vagyok) után jól fog esni kicsit elfolyni. Már ha ehez egyáltalán köze van a horoszkópnak.

Felháborodtam

Egyre több helyen olvasom azt, hogy most már minden hülye blogot ír, minden idióta blogot ír, stb. Még olyat is láttam, hogy valaki ezzel a kifogással zárta le a blogját. Hát felháborodtam. Nagyim szokta mondani, hogy "Hagyd el fijam, idióta az aki mondja." Tud valamit az öreglány. Érdekes, hogy ugyanezek az emberek magukat nem sorolták bele az idióta kategóriába, akik blogot írnak. Gondolkoztam is rajta, vajon mit tudnak ők, amit mi, többi földi halandó, akik toleráljuk embertársainkat nem tudunk. Mert kell ők tudjanak valamit, ami alapján idiótának vagy nem idiótának cimkézik fel a blogokat. Érdekes, hogy minden blogot olvas legalább egy-két ember. Az idiótákat is ezek szerint. Nekem nem sikerül kategorizálnom őket ily módon, tehát általánosítanom kell. Ja persze, a hasonló idióták. Érdekes lehet a véleményük az idiótáknak a fent említett kategorizáló emberekről.
De nem is ez a fontos. Én csak azt nem értem, miért zavar az valakit, ha mindenki blogot ír? Kényszerítve van elolvasni mindet? Én sem olvasom azt, ami nem tetszik. De attól még nem lesz idióta senki, amiért nem olvasom a blogját. Egyszerüen csak más hullámhosszon működünk. Vagy nehezebb megtalálni a jó blogokat? Hát lehet, de legalább értékelni tudjuk ha megtaláltuk. És mindenképp nő az esély arra, hogy egy újabb jó blog megjelenik. Meg számolni kell azzal is, hogy vannak mások, akik később jönnek rá, hogy ilyen is van. Tehát később fognak neki bloggerkedni. Az, hogy valaki régi blogger még nem jelent sokat minőség szempontjából. Láttam olyanokat, akik kitartóan írnak, jól, rosszul, ahogy tudnak, minden külső visszajelzétől függetlenül. Van közöttük olyan is, amit nagyon szeretek és nagyon bánnám ha abbahagyná. Van olyan is, amit nem olvasok. A régiség nem készpénz semmihez.
Mindenkinek joga van az internethez és joga van használni az itt megtalálható szolgáltatásokat. Ily módon, mindenkinek joga van a blogíráshoz. És persze mindenkinek joga van véleményt nyilvánítani a saját blogjában. Én épp éltem eme jogommal.

A sírásról

(Magyarázatféle Tefnutnak)

Valamikor rég, kölyök koromban egy reggel arra ébredtem, hogy nem tudok beszélni. Nem elfelejtettem, csak mikor kitátottam a szám, rémesen fájt ott bent a torkomban valami és hang nem jött ki rajta. Aznap nem kellett iskolába menni és azután sem, még két hetet. De minden nap kétszer elmentünk Edit nénihez, akit mindenki Editkének szólított, pedig nagy néni volt. Ez a néni minden alkalommal adott egy-egy injekciót. Eleinte csak addig fájt, amíg beadta és az sem nagyon, mert mesét mondott melléje, de aztán egyre jobban az egész fenekem, végül a lábaim is. Egyre nehezebb lett az oda és visszaút. Tíz méterenként le kellett ülnöm. Haragudtam is kicsit Endretatára, miért nem visz ölben haza. Megmagyarázta, hogy nem szabad, mozgatni kell az izmokat, külömben még jobban fog fájni. A még jobban fájnitól inkább megbékéltem sorsommal és mentem harag nélkül a saját lábaimon. Végül meggyógyultam. El is felejtettem Editkét, csak a tűt nem sikerült. Minden oltáson úgy estem át mint egy-egy tűzkereszten.
Aztán egyszer csak Endretata többet nem tudott felkelni az ágyból. Azt mondták beteg. Nagyon megijedtem, hogy akkor most ő fog sok injekciót kapni. De nem kapott. Egyelőre. Mígnem egy délután megjelent Editke. Hiába mondták, hogy nem injekciót adni jön, úgyis tudtam az igazat. Ezután már minden este a néni jött, kicsit bent ült tatánál, majd elfogadta a neki kikészített almát és elment. Nem értettem sehogy, Endretata miért nem kell mozgassa az izmait. Akkor neki most még jobban fog fájni? A felnőttek azt mondták nem, mert ez más fajta gyógyszer. Hallottam azt is mikor beszélték, hogy Editke nem akar pénzt elfogadni, de az almának nagyon tud örvendeni. Ezt sem értettem. Akkor már tudtam, hogy a pénzen fagyit lehet venni, ami sokkal finomabb, mint az alma. Furcsa volt nagyon ez a néni, de ha nem lettek volna örökösen nála azok a tűk, nagyon tudtam volna szeretni. Tata is azt mondta, hogy nagyon jó ember. Azt ígérte, hogy mikor jobban lesz és az idő is jó lesz, kivisszük majd magunkkal a strandra és akkor otthon fogja hagyni az összes tűit.
De nem voltunk többet Endretatával a strandon. Már a nyári vakáció elött egyszer mikor hazaértem nagyon sok ember jött-ment a lakásban, alíg értem el az előszobát, máris megfogtak és kiraktak. Felvittek a másik haza, ahol anyuék laktak.
Szép napsütéses nap volt, de a jókedvem elszállt. Megint nem értettem a felnőtteket. Mi az, hogy meghalt? Miért nem láthatom? Mint a nyuszim? Azt sem láthattam mikor meghalt és nem láttam azóta sem. De Endretata nem Tapsifüles. Akkor meg mi lesz vele ha meghalt? Attól még megyünk a nyáron strandra, nem? Pár napig anyuméknál laktam. Volt egy temetés is, de arra nem emlékszem. Végül visszaköltöztem, de az ágy üres volt és Endretata nem volt sehol. Érdeklődtem párszor Rebusmamától tata felől, meg a strandot is emlegettem, de mindig sírva fakadt és azt mondta meghalt, meg valami angyalokat emlegetett. Furcsa volt, én a strandon soha nem láttam angyalkákat. Külömben is ők télen jönnek, Karácsonykor. Nyáron elvándorolnak, pont mint a gólyák télen.
Én annyi mindent nem értettem még. Azt sem, hogy télen akkor ki hozza a kisbabákat, meg hogy a kistestvérem, akit a múlt nyáron hozott, hogy ért a korházba, miért nem hozta egyenesen haza? Eltévedt volna? És honnan tudták, melyik kisbaba az én kistestvérem? A felnőttek meg mind össze-vissza beszéltek. Egyik ezt mondott, a másik azt. Gondoltam biztos ők sem értik.
Most ezzel a meghalt, meg angyalkák dologban viszont egyetértettek, csak éppen mindig sírtak, ha kérdeztem. Ettől nekem is sírnom kellett. Kezdtem sejteni, hogy úgy lesz, mint Tapsifülessel, sokáig nem fogom látni Endretatát. Biztosra nem tudtam meg semmit. Nem akartam, hogy sírjunk, inkább nem kérdezősködtem többet.

Magyarázat nélkül

Szomorú vagyok. Csak úgy! Nem depresszió, nem kétsébeesés, csak szorít ott bent valami.
Tegnap félálomban az úton, pillanatra szembenézett velem a múltam egy mozzanata. Mondani akart valamit, vagy arra várt én szólaljak meg. Eltünt mielött képes lettem volna eldönteni. Megírtam neki. Megköszönte. Úgy tünt szívből. Mit segíthetek többet? Ha tudnám ... de nem tudom. Lehet ő sem.
Múlt vasárnap reggel azt álmodtam hogy telik ki a hold. Aztán este láttam az égen a hiányzó szeletet udvarolni a Napnak. Beleborzongtam a szépségbe.
Egyre többet foglalkoztat a halál gondolata. Nem a sajátomé, az eszembe sem jút. Ilyenkor minden furcsa. Mintha egy vízesés mögül látnám a világot. Ilyenkor arra kell gondolnom, hogy nem vagyok őrült, a Hangok is megmondták. De akkor is marad a maró íz a torkomban, nyakamba ül a félelem és hideg van.

Elképzelt 0, (9)

Hiába bámulom a szétszórt lapokat, ma nem az a nap, amikor a számításaimra tudnék összpontosítani. Tudom, ha a felezőpontokon keresztül húzok egy kört és a gúla csúcsán keresztül merőleges síkot fektetek rá, egy átmérő lesz a metszet. A sík és a gúla metszete pedig ... csak épp valamit elszámoltam. Zöld tintával próbálok belejavítani a kékbetüs jegyzetekbe, de gondolataim valahogy egy másik mozdulatra összpontosulnak. Tudom, hogy 0,(9) a végeredmény, csak az a könnyedség, ahogy kilibegett az ajtón nem hagy nyugodni. A sík a gúla egyik élével 30 fokos szöget zár be. Ebből a három merőleges tételével kiszámítható, hogy miért nem csapta be az ajtót maga után. Azt hiszem feladom mára. Abban a bő esőkabátban esetlen mozdulatokra számítottam. Érdekes, hogy ilyen zuhéban sem hagyja magát eltántorítani a nyaktörő magas sarkak viseletétől. Végigkopott a folyóson, melynek felezőpontjában egy reá merőleges másik folyosó nyílik.
Azon kapom magam, egymásra merőleges, felezőpontjukban metsző szakaszokat rajzolok a papírra. Ha jól emlékszem épp ezt rótta fel, melómániásnak nevezett, meg őrültnek. Kidiszítem a plusszokat. Minden végpontban a szakaszra merőleges, a szakasz hosszának felével egyenlő hosszuságú szakaszokat bigyesztek. Az elsőt a felső csúcsban, majd sorban a többit is. Ha az eredeti keresztet egy körbe írnám, érintőket húznék a metszéspontokhoz, majd az érintők metszéspontjától az érintési pontig húzható nyolc szakaszból négyet megrajzolnék ugyanezt az ábrát kapnám. Van úgy, hogy érzem a megoldást levezétés nélkül is. De ezt a mostanit be kell bizonyítanom. Őrült vagyok, igaza van, csak egy őrült akarhatja geometriával bizonyítani, hogy a 0,(9) létezik és valós. A kopogás egyre halkult. Nem hallottam, mikor becsukta a külső ajtót. Véglegesen. Tudom, hogy a kulcsot a kör alakú kisasztalon hagyta. Tudom, hogy a zár bekattan, mikor az ajtó becsukódik. Tudom, hogy nincs többé kulcsa visszajönni. Tudom, hogy csengetni nem fog, mégis értetlenül bámulom az elöttem zöldellő horogkeresztet.

Tina

Ez most csúnya vagy szép? Baj ha nekem gyönyörű?
Ez is:

A nap szerelmese

Ma megcsókolt a Nap. Finoman, melegen, szerelmesen, munkaszünetben, a fa alatt. Én kikandikátam az ágak közöt, ő bekukucskált, így láttuk meg egymást. Suttogtam neki, telihold voltam és elcsábítottam. Szélkezével megborzolta a hajam és egy éretlen vadgesztenyét hullatott a fejemre mikor fényképre loptam szerelmünk.

:)

Days passed since I try to tell, it's zen again. Just that somehow I can't talk about something so ... in concrete terms. It's breathing inside me, living my life, it's me. For first it was only a book I wanted to read and became just a little bit more. Truly just a book, only in the perfect time, in the perfect place. Not even the whole book, only a secondary character of it, from it or something like that. It wasn't the alchemist, nor the universal language, not the omens but just one of them. It's all about the woman of the desert.

Micimackó és a banán

Avagy mese Lénie-nek

Egyszerű ez mint a pofoncsapás. Minden szülő este mesét olvas a gyerekének, úgy edukatív célokból, mint a könnyebb altatás érdekében. Ma Kamilla eszembe juttata Micimackót. Anyukám olvasta esténként nekem. Úgy tanultam meg, hogy nem szabad elhajigálni a banánhéjat az utcán. Igaz, akkor még nem tudtam mi az a banán. Az egy másik történet. Azt is mondjam el? Ma megrohantak a gyerekkori emlékeim.
Szóval a banán az úúúúúúgy volt, hogy valahol láttam egy képet egy banánról. És otthon volt nagy buli, mikor kivertem a díszdilit, hogy én banánt akarok enni. Egyik nagybátyám, aki több nagyfejest ismert, mint a szüleim el is indult banánbeszerző útra. Éjjel 11kor még hősiesen virrasztottam a banánra várva. Meg is érkezett nagy későre, csak éppen még zöld volt. Sehogy nem lehetett nekem megmagyarázni, hogy azt most fel kell tenni a szekrény tetejére és pár napig kell hagyni, hogy megérjen. Na persze, el akarnak hülyíteni és végül ne kapjak belőle, ilyet én nem játszottam. Még egy kör bőgés után valaki kikelt a képéből, hogy "Add már oda a gyermeknek, egye meg zölden ha neki így kell!" Hát én megkostóltam, de nem igazán ízlett. Akkor döntöttem el, hogy milyen buták azok ott a képen, anyucinak adtam a többit és elmentem lefeküdni. Akkor sem kellett, mikor megérett a szekrény tetején.
Na de térjünk vissza Micimackóhoz. Szóval a banánhéjat nem is dobigáltam el soha az úton. De az eugenia tasakot majdnem mindig. Pedig azt is mondták, hogy nem szabad, de nem Micimackó mondta hanem a nagyszüleim. És azon úgysem csúsznak el az emberek. Aztán egyszer egy bácsi felvette, majd megszólított, hogy "Hölgyem, elvesztett valamit!" Nahát, azt hiszem nagyon pirosba öltözött kicsi Vera abban a pillanatban. Oda is figyelek azóta, nehogy elveszítsem a dolgaimat az úton. A metrón az esernyőmet, melóban a kulcsaim meg a telefonom, az rendszeresen megtörténik, de az úton nem.
Már megint elkalandoztam Micimackótól. Pedig arról akartam mesélni, mikor anyuci Micimackót olvasott nekem, mert Mama épp annak fogott neki, már pár hete és azóta minden este kellett. Épp a kirándulásnál tartottunk. Én voltam már és tudtam milyen jó, hát nagyon boldog voltam, hogy ők is mennek. Sajnáltam is kicsit, hogy nem tudja kialudni magát elötte, mert olyan hangosan ketyeg az óra. Én kidobtam volna. De ez nem akármilyen maci, hanem nagyon okos. Kitalálta, hogy tegye a vekkert a cekkerbe s még csomó mindenbe pakolja bele. Nem mindent értettem, hogy mibe is kell csomagolni az órát, hogy lehessen aludni tőle, de attól még egy nagyon okos mackó volt az én Micimakóm. Csak aztán épp ebből lett a baj. Reggel nem hallotta mikor csengett az óra és lekéste a kirándulást. Én ettől úgy elkeseredtem, hogy fél éjszakát az egész ház engem vigasztalt, mire álomba sírtam magam valahogy.

No more words

There are things witch can make me so happy, that words outrun me. One of them is birth. The miracle of life, of creation. The way how two cell can grow to breathe, to think as I do. I'm made from the same material, you are made of it, just that we forgot about it. To see and remember, to glimpse the way Nature work wonders as it would be just a piece of cake it's beyond my vocabulary.
I love you Ma'at :)

Point of View

Everything is about the viewpoint. It can be like this:


Or I can turn my head a little bit, lower my sight and catch the fire of it:

Hope

Végesen

A legtöbb dolog véges, azt hiszem. Az én idegrendszerem az biztosan. És most már nagyon súrolom azt a bizonyos tűrőképességhatárt, ahol szakad a cérna. Ezért úgy döntöttem, ma korán lefekszem, legalább egyik kikészítő okot enyhitendő. Elterveztem, hogy hazaérek, hidegkaja, melegzuhany és tündérország a paplan alatt. Persze mára bejelentkezett a tulaj szerződésfelújításra. Semmi gond, addig bepötyögöm a tegnap esti látványt, vagy megpróbálom, ha sikerülne egészen megérné. Zéró-egyes kép nem született, mert elötte megfolytottam a telefonom egy kanál vízben. Szerencsére mára sikeresen kiszáradt. Szóval pötyögés. Elhibáztam. A router wireless jelkibocsátója véglegesen lemondott a kibocsátásról. Önző, magánakvaló izé. Az izé nagyon sok szóval lett helyettesítve. Rájöttem, hogy egész jó a szókincsem. Nem is tudom, miert használom ezt az izé szócskát. Úgy álltalában nem vagyok aggresszív, de most felpofoztam. Mi úgy hívjuk ezt, ruszki módszer. Nem hatott. Felforgattam a lakást. Találtam egy majdnem elég hosszú UTP kábelt. A majdnemet azzal ellensúlyoztam, hogy kihurcoltam a szervert a konyha közepére. Legalább lesz mit nézzen a tulaj. Ezt úgy hívják, internet függőség, ha nem tévedek.
Végül maradt időm füstölögni is, narancslé mellett és eltűnődni az elmúlt napokon.

Gondolat

Péntek reggel nem volt hajnal. Illetve volt, csak semmi piros, narancssárga, se pompa. Hiába lestem az ég alját, csak világosodott a fekete, mígnem megállapodott a szürkénél. Külömben sem értem, minek kell egy kocsma teraszán ébredni teljesen józanon.
Tegnap este viszont gyönyörű naplemente volt. Az autóból bámultam bele visszafele jövet. Rájöttem, hogy pár lenge felhő még gyönyörübbé teszi a csodát. Kicsit hasonlít az életre. Felhő nélkül nem olyan, de túl sok felhővel nincs is. A nap már rég a horizont alá bukott, de lángvörös mása ott lebegett tenyérnyivel a láthatár fölött. A felhőket ragyogó kárminba öltöztette, mögülük kacsintgatott a szikár holdra. Sokáig szemezett vele, nem kívánt Ré lángoló szekere után loholni. Nem zuhant, csak egyre mélyebb lett orcáin a pír. Talán a hold tette. Az autózaj miatt nem hallhattam, mit sugdosnak egymásnak. Elkívánkoztam a legmasabb hegy csúcsára. Lehet onnan sikerült volna kihallgatnom titkuk. Tudom, hogy nem szép dolog. De ki nem kívánta volna a helyemben?

...

Nem baj! Jól van ez így. Most depis vagyok. Most fuckin' élet. Ez is lejár egyszer, mint a busz. Csak kezd kicsit hosszú lenni a járat. És kezd kifogyni az üzemanyag.

Hülyeség

Van egy nagyon jó barátom. Egyszer Karácsony elött megbeszéltük a társasággal, ki mit kíván az angyalkától. Mikor a fent említett barátomra került a sor kijelentette:
- Én azt szeretném, ha egy napig, kerek 24 órát mindenkinek fájna a hülyeség.
Hogy ez most hogy jön ide? Hát úgy, hogy az én kívánságom a mai napra, hogy ne ma teljesüljön az óhaja.

Stone

Sometimes I have that feeling with falling leaves, with green grass turned in gray and total shriveling. I wish I could be a small rock somwhere on the top of a mountain, surrounded only by stones, untouched by the passing time. Even the wind can't truly harm there a small one. Jammed between the bigger ones, the water counldn't take, as he did, only wash away the soft sand and dust. The fire has no power over those hights, the peace is heavenly. I wish, I could be a small stone without the heavy luggage of life, without torny feelings or hosts of knotty thoughts.

Margójegyzet az olvasásról

Néha idegesítően szanaszét vannak a cuccaim. Nem a szobában. Illetve ott is, de most nem arra gondoltam. Az utóbbi időben csomó új polót vettem például, mégsem találok egyet sem, mikor magamra kellene húzni valamit. Ez elsősorban azért van, mert mikor itt vagyok otthon felejtem őket, mikor otthon vagyok, meg itthagyom.
Ehez kötődő gondolat a könyveké. A barátaim nagy része csodálkozik rajtam, hogyan tudok számítógépen egész regényeket elolvasni. Pedig én is szeretem a könyveket. Úgy értem a kézzelfogható példányait, a fehér lapokat kis fekete bolháival. Persze mérges leszek, ha ügyetlenségemben elvágom magam a papírral, de kárpótol mindenért az illata, a tappintása. Érezni rajta az új tehnológiás nyomdafestéket, vagy egy régi ház sajátos illatát. Még jobban is szeretem a megsárgult lapokat, olyan házak könyvtárából, ahol még nem volt szagelszívó a konyhában és naftalint helyeztek a ruhák közé. A falak megőrzik a lakók szokásainak illatát. A könyvek is. A lapok beszívják, átformálják, tartalmat adnak nekik. Az ilyen könyvek kétszeresen mesélnek. De hiába minden illat, ha én itt, a könyveim meg nem itt. A számítógépem mindig velem van. Azt szerencsére elfelejtem ottfelejteni. Így bármikor, bármelyik kedvencemet, bármely olvasott vagy olvasatlan kötetemet kiemelhetem a könyvtáramból. Elmaradnak az illatok, a tappintás, a lapozás, de még mindig jobb, mintha az olvasás maradna el. Ezen egyszerű oknál fogva olvasom számítógépen a könyveket.
Erről jút eszembe, zseniális ötlet lenne a polóimat is digitalizálni.

Egy , két, három örökkévalóság

Telnek a napok és az emlék nem halványul. Behunyom a szemem és ott feketéllik, forgolódik, fetreng elöttem. Vagy halványul, csak nagyon lassan, talán olyan sebességgel, mint ahogy az agysejtjeim regenerálódnak.
A kréta csikordulásához hasonlíthanám leginkább, mikor megfut a táblán amitől az egész osztály haja égnek áll, felerősítve egy hangszoróban. Csak nem kréta csikorgott, hanem a fém a beton védőfalon.
De először a csattanás volt. Néztem, tudtam, hogy szörnyű lesz a hang, de még szörnyübb volt, váratlanul hangos és idegborzoló. Csak ültem ott és vártam és próbáltam felkészülni. Nem sikerült. Mintha az agyvelőmben szólt volna.
Csattant, majd felpördült. Forgás közben hol az eleje a betonnak, hol a háta az aszfaltnak vágódott. Minden fél fordulat elég idő volt ahhoz, hogy újra meg újra megpróbáljak készen lenni a következő fámes döngésre. De mint a kínai csepp, mindig pillanattal hamarabb hallatszott a hang mint ahogy vártam.
Sűrű egymásutánban egy örökkévalóságnyi csend, majd a hajmeresztő robaj és néha az a nyikorgás is. Minden hátborzongató csattanás után a torkomba szaladt a szívem. Most ... most meg fog állni ... most már nem fordul többet ... most következik ... de már nem fordul ... még egyszer az a hang és vége ... most ...
Először úgy haladt elöttünk, mint bármely más jármű, az ember oda sem figyel különöseben. Esetleg ha azért nem, mert elötte van, csak némi levegő választja el, meg egy ablak. Ha épp vezet lehet valamivel jobban. De mikor a halovány kanyart merőlegesen veszi be, odavonja a tekintetet. A szemem sarkából láttam. Ösztönosen is arra kellett fordulnom. Remélnem kellett, és várnom, majd felkészülnöm, hogy az orrom elött megy ripityára az autó eleje. Most úgy tünik, gondolatban milliószor visszafordítottam a kormányt. Volt időm rájönni, hogy nem sikerül. És volt időm remélni. És volt időm azt hinni, készen állok mikor a becsapódás bekövetkezik. De arra a hangra nem lehetett felkészülni. És a gondolatra sem, amely idegtépő sebességgel ismételte magát, emberek ülnek benne. Az autó meg felemelkedett és fordult ... egyszer ... kétszer ... háromszor ... mielött oldalra fordulva véglegesen fennakadt. Az orra a betonfalon, a háta az alkatrészekkel, csomagokkal teleszórt úttesten. Ömlöt belöle az üzemanyag. Emberek ültek benne. A csend és mozdulatlanság jobban fájt minden robajnál.

PS. Ketten ültek benne. Mire a magához tért segítség odarohant, az utasok kimásztak. Megúszták minden fizikai sérülés nélkül.

Könny(ű)

könnyű, könnyed, könnyít, konnyedén, könnyelmű
könny, könnyes, konnyezik, könnycsepp, könnygáz

Ma elméláztam a szavakon. Mitől lesz könnyű egy nő például? Könnyen megkapható? Könnyen él? Könnyű megérteni? Könnyű átlátni szándékain? Könnyen tanul? Könnyen alkalmazkodik? ... és még sorolhatnám. Miért éppen arra értjük amire? Vajon tényleg könyű neki? De ami a legnagyobb kérdésem önmagamnak: Honnan veszem a jogot arra, hogy valakit könnyűnek tituláljak, hogy valakit megítéljek? Mit tudok én? Mivel vagyok több? Vagyok több? Azt hiszem nem vagyok, semmivel sem vagyok, nem tudom és nincs jogom.

Fényképek egy nap alatt

Zümmögő fehér fény. Vagy fényesen zümmögő fehérség? Láttál már olyan neoncsövet? Álltalában ablak nélküli folyósókat világít meg. Védőburkolatában legyek és lepkék holttestei találnak örök, közös sírt. Zümmögésükett eltanulja a hideg fénycső és közös nyelvükön örök altatódalt énekel az égnek álló lábak felett.

Betörőnek érzem magam, ahogy végigkopogok a mozaikon. Itt csend van. Mindig suttognak az emberek. Megszokásból ... vagy talán a lepkeket tisztelik meg vele. De ülni nem bírok. Az ajtót bámulni, hogy mikor nyílik, az még rémísztőbb. Inkább legyek betolakodó ... bármi. Kint lassan pirkad. Nem látom, tudom. Testem érzi, hogy a Napnak kelnie kell.

Itt csak az örjítő zúgás, a csukott ajtó és az állandó kopogás. Lehet ez is idegesít valahol valakit, aki a zúgáshoz szokott. Vagy a csendhez.
Nyílik az ajtó. Majdnem mosolyog. Minden rendben, most hazaviehetem, ma még megmenekültünk. Külömben sem súlyos. Nyugodjak meg. És megnyugszom ... Már látom, hogy pirkad.

Én nem szándékoztam ma a napkeltére várni hideg tejjel és mézespogácsával. De így alakult. Valaki valahol talán most kezd el szöszmötölni. Hideg tejet keres és mézespogácsát. Lefényképezem neki, majd ágybaszöszmötölöm magam. Nyugodtan alszom. Minden rendben ... egyelőre.

Kint dörög és villámlik. Vagy fordítva?

Sóhaj

Buján akarlak, szeretlek,
Űrként magamba temetlek,
Nézlek, s ha megunlak, megöllek.
......................
Virágok hervadt szirma feléled
Életet jelent egyetlen lehelleted
Remény és Fény a Te neved.
......................
Feketén állok a tengerbe bukó nap előtt
Értem nem jött a vadász aki lelőtt.
Nyaldossa hullám egy rőt hullám.
......................
Végső aktus a földdel egybekelve
Énekszó és kíséret. Nászát ülve
Röge a földnek ölel epekedve.
......................
Birokra keltem az ősi renddel
Űzött vad vált csak belőlem
Nincs, elúszott a győzelem.

Korán

Hajnal hasítja az ég alját,
Az új napot szüli az éj.
Látom a véres vajúdást,
Áldás és átok kél ...
Leborulva könnyezem az elmúlást.

2oo7.o7.16