Egy másfajta tavasz

Hosszú hónapokig olvastam egy történetet, helyesebben történelmet, egy vérszomjas, kegyetlen faj történelmét, amelynek társadalma emberi mintára épült. Egyedei emberi érzelmektől vezérelve cselekedtek, emberi szívnél is nagyobb hévvel szerettek, szenvedtek, voltak magányosak és gyilkoltak. Olyan mértékben lenyügöztek a könyvek, hogy képtelen voltam bármi más olvasmányomnak szivet nyitni. Most egy olyan könyvnek értem a végére, amely történelem, mégis csak törénet, amelyet egyszer letettem, hogy el sem olvasom. Igaz ezt soha nem gondoltam komolyan. Egy emberi élet viszontagságai, szerelmei, szenvedései és gyilkosságai voltak benne csupán és olyan vízről mesélt, amelyet az ember ha egyszer mekostol nem bír nélküle élni többet. Ilyen volt elöző olvasmányom is. Azt hiszem róla, hogy aki egyszer belekostol, nem bír meglenni nélküle. Újra meg újra előveszem a köteteket és olvasnom kell őket, életre kelnek bennem és életre keltenek. De először azóta, hogy rabul ejtett a sötétség gyermekeinek krónikája, érzem, hogy másféle szomj is létezik a világon. Most olyan vizet ittam, amely nem önmaga iránti szomjat olt az emberbe, hanem önzetlenül általános szomjat. Nem arra vágyom, hogy ugyanazt olvasam újra, henem arra, hogy még többet és még több félét. Azért a krónikákat azt hiszem még sokáig és sokszor fogom olvasgatni, de a jég megtört.