Néha elnémulnak a szavak. Értelmetlen csendbe burkolózva gubbasztanak az értelem peremén. Bámulnak maguk elé bambán és nem találják a helyzetleírást, a megfelelő hangot, a helyes sorrendet.
Néha a fájdalom sem fáj már. Csak kaparász mint unott szkarabeusz a sivatag homokján.
4 comments:
Csak feküdtem az ágyon. Tehetetlenül éles fájdalom hasogatta a gondolataimat szavakra. Az arcom előtt egy kéz feküdt. Vajon kinek a keze ez? olyan ismerős volt. Nem bírtam megmozdítani a fejem, hogy körbenézzek. Oké- a fekvéséből ítélve akár az enyém is lehet. Tényleg. Az én kezem. De miért nem érzem?semmit nem érzek belőle. Csak fekszik ott megfosztva ÉN-tőlem. Mint egy tárgy. Ha meg tudom mozdítani akkor megint az enyém lehet. Lássuk.
A gondolat megvolt már, de ötletem sem volt hogyan lehetne belőle mozdulat. hogyan tudok mozdulatot kicsikarni egy tárgyból? De hát ez máskor olyan könnyen megy. Nem is kell gondolkodni rajta. Csak teszem és a kezem működik szinte magától tudja a dolgát. Most meg se moccan.
A pánik kezdett úrrá lenni rajtam. Jajj istenem csak nem maradok így? Nem nem az nem lehet. Be kell mennem az egyetemre van egy előadás amit még elcsíphetek Castiglioni az egyházi szentek életéről írott könyv lesz a téma, ez engem érdekel. De hogy jutok oda, ha még a kezemet sem tudom megmozdítani?
Oké. Osszuk fel kissebb lépésekre. Kezdjük a kisujjammal. Ha az megy talán tudom folytatni a gyűrűsujjammal majd a többivel és aztán ki tudja jöhet a kézfej is.
Erőlködve néztem. Gyerek voltam még, amikor az akaratommal próbáltam felemelni tárgyakat. Nem ment. De hát elvileg ez az én kezem. Az ÉN-em része. kicsúszott mégis a hatalmam alól valahogy. Aztán nahyon leheletnyire alig egy millimétert megmoccant. Elöntött valami megkönnyebbüléssel töltött diadalérzet. Megvagy.
Minden testrész megmozdítására körülbelül két órás koncentrálás után valahogy felültem az ágyon. Óriásit sóhajtottam és mintha a sóhajjal teljesen visszaérkeztem volna a testembe. Az asztalon a hamutartóban vastagon állt a csikkhalom. Még egy fél dekk a szélén bedőlve várakozott sorsára. Utolérte. Lassan szívtam egymás után sok apró slukkot. A fejemet megtöltötte az ismerős zsibogás. A kezem megint távol került tőlem, de most már ismerősként és engedelmesen emelte a számhoz a füstölgő kis csonkot.
:) ha a félelem már nem ingázik ott a fejünk fölött ... miért?
mert van a zsebünkben egy kicsi piros felfújható bátorság :) amit felfújtunk, és lett belőle egy nagy piros felfújt bátorság.
milyen találó. és elég egy kis tű, hogy ne legyen semmi bátorság a zsebünkben többet.
Post a Comment